A volt főpolgármester folyamatos felháborodásban élte meg az elmúlt 16 évet, aminek nem csak a nyilvánosságban adott hangot, de naponta rögzítette a naplójában is. Ebből…
„Nem tehetünk róla – magyarázta -, hidd el, nem rajtunk, szerkesztőkön múlott a szakszervezetek totális mellőzése a műsorunkban.”
„Mi úgy gondoljuk, ennél többet érdemeltünk volna. Emberi szót, tisztességes, a kormányhoz méltó eljárást.”
“Ugyanezt éreztem a 16 év derekán is, amikor az egyetemről is „elengedtek”. Talán ez volt a legfájdalmasabb, legnehezebben feldolgozható traumám.”
2014-ben már nem voltak kétségeim, hogy nem mennek jó irányba a dolgok. Addigra családilag le is léptünk Hollandiába, hogy ne vastag gumicsövön kapjuk a pofánkba…
„A kokárda hirtelen már nem azt jelentette, hogy magyar vagyok, hanem azt, hogy hova tartozom politikailag. És én nem oda tartoztam.”
„Tébolyultan kerestem a kapaszkodókat, a visszaigazolást arra, hogy nem én bolondultam meg, hogy nem én nézek be végzetesen valamit.”
„Egyszer Pesten nyaraltam és egy leszbi klubban találkoztam Borókával. Ő mondta el nekem, hogy nem lehetetlen fiúvá, férfivé válnom, mert őt meg Lacinak hívták gyerekkorában.”
„Aznap minden perui újság címlapján László Petra szerepelt, aki az N1TV operatőreként Röszkénél felrúgott egy gyerekével a kezében menekülő férfit.”
“Egy civil szervezet vezetőségi tagjaként belülről láttam, milyen, ha az állam nem biztosítja és nem támogatja azokat, akik közelről látják a szükségleteket és megoldást keresnek.”