A szociális szférában dolgozom egy civil szervezetnél, amely az egyik legkiszolgáltatottabb réteg segítésével foglalkozik. A szervezet a Soros Alapítvány támogatásának köszönhetően indult útjára 1995-ben.
Akkoriban, önkéntes egyetemistaként még egyáltalán nem sejtettem, hogy nem egészen két évtized múlva ez az örömteli tény fenyegető árnyként nehezül majd a szervezetre, az ott dolgozókra, az általa segített emberekre, és személy szerint rám, de még a szüleimre is.
Hogy mi köze volt a szüleimnek ehhez az egészhez? Semmi. De valakik szerint jó ötletnek tűnt nagyon hivatalos levélben félelmet keltően azt az érzetet kelteni, hogy mi valami homályos, furcsa, nem szívlelt dolgot csinálunk, és még a szüleim vagyonáról is nyilatkoznom kellett, mely nyilatkozatot 5 évre köteleztek letétbe helyezni, az igazmondás terhe mellett. Ezt a nyilatkozatot egy lekoszlott, használaton kívüli irodaépületbe kellett megadott időben bevinnem. Ott egy kirendelt, szürke öltönyös csinovnyik átvette a lezárt borítékot, s megkért, írjam alá keresztben a ragasztáson. Annyira szürreális volt az egész…
Halvány foszlányok vannak meg azokból az évekből. Mert ez csak a kezdet volt.
Évekig tartott a vegzálás, fenyegetés. Annak megértése, hogy mi történik, nem ment egyszerűen. Tulajdonképpen megérteni máig nem tudom. Nincs mit megérteni, mert ez az egész egy előre kitervelt nettó megfélemlítésre építő gonosz terv volt: le kellett gyártani az ellenséget. Futószalagra kerültünk. „Soros bérencek” lettünk. Csak úgy. Amikor leesett nekem, hogy mi ez az egész, teljesen szétcsúsztam. Rájöttem valamire, amivel egyedül maradtam. Szaladtam fűhöz-fához, más civilekhez, hogy tájékozódjak, vannak-e mások is, akik ilyen, vagy ehhez hasonló levelet kaptak, akiket szintén erre a vagyon bevallásra köteleztek, akiknek a számláját kezelő bankjuk minden előzetes tájékoztatás és indoklás nélkül, pontosan a dolgozói fizetés átutalása előtti napon leállított minden tranzakciót, stb., stb., stb.
…Nem találtam másokat. Akkor még nem. Korai pilot projekt volt ez, a gyűlölet gépezet épp csak az első próbalövéseket adta le. Ezt ma már tudom.
De ott és akkor kezdtem megkérdőjelezni a józan eszemet.
Akiknek próbáltam elmondani, hogy mi történik velünk, velem, többnyire kedves együttérzéssel meghallgattak, és nem tudtak mit mondani. Mit is mondhattak volna? Úgy éreztem, hogy kicsit azt képzelik, megbomlott az elmém. Izolálódtam, nem találtam értő tanúit az élményemnek. Rettenetesen éreztem magam.
Nemrég valaki, egy közeli rokonom bocsánatot kért, hogy ott és akkor nem értette, hogy miről beszélek, s bevallotta, hogy tényleg azt a benyomást keltettem, mintha fura megalomán fantáziáim lennének. De már érti, mindent ért. Eltelt 16 évem. Így, ezzel, s még mérhetetlen mértékű rosszindulattal, erőszakkal mérgezve.
Ágnes