Rendszerváltás eufória nélkül - Bodansky György az elmúlt 16 évről

Egyik reggel, hajnali nyolc és kilenc között, biciklizés közben, az a következtetés fogalmazódott meg bennem, hogy az alig három hónapos rendszerváltás ugyanazon okból nem okozott – nekem – eufóriát, amiért a 37 évvel ezelőtti sem. És hogy talán nem is vagyok ezzel olyan egyedül.

Tudniillik lelkünk mélyén sokan még mindig képtelenek vagyunk igazán elhinni és szabadon átélni. Arról már nem is beszélve, hogy – meglehet, rossz természetünk, vagy éppen élemedett korunk következményeképp – az elveszített értelmet, éveket, lehetőségeket, visszanyesett életünket gyászoljuk.

33 év vagy 16 év messze nem mindegy, de mindenképp nagyon sok.

Emberöltőnyi idő. Rettenetes, fájdalmas, nyomasztó, irgalmatlan.

És most egyszer csak vége van? Tényleg? És ez már egészen biztos? És most már minden – ha nem is lesz hirtelen szép és jó, de – a helyes irányba mozdul?

Valóban el lehet ezt hinni? Egy hosszú, keserves csalódásokkal terhelt élet minden negatív tapasztalatával?

Ó, de szép is lenne …

Valamikor a kilencvenes évek elején Tamás Gáspár Miklós azzal mutatott be SZDSZ-es hallgatóságának, hogy ez itt B. Gy. barátom, aki a rendszerváltás idején, amikor az ég zengett, egy sötét pincében azon töprengett, hogy ki játszhatná Rómeót és ki Júliát.

És ez majdhogynem így is volt, noha Shakespeare sohasem ment a Pinceszínházban. Az Egy szerelem három éjszakája annál inkább, mivel tökéletesen alkalmas volt rá, hogy elgyászoljuk vele saját meglopott fiatalságunkat.

A „fülkeforradalom” (2010) idején más, még inkább magánjellegű, de nem kevésbé drámai problémák foglalkoztattak. Ugyanakkor még bennem éltek – mint mindenkiben, gondolom – a városszerte zajlott zavargások rémisztő képei is.

Nem mentem szavazni, nem tudtam volna kire. Bajnai nem indult… Nagyon utáltam a Fidesz előző kormányzását, de azért Debreczeni József és néhány más Kasszandra apokaliptikus jóslatait erősen túlzottnak tartottam.

Nagyot tévedtem. De ha legalább csak ebben tévedtem volna …!

Ha most – ennek az írásnak a kedvéért – visszagondolok az azóta elmúlt tizenhat évre, noha kimondottan political animal vagyok, ehhez nem is fér semmi kétség, mégsem az Orbán maffia országdúlásának emlékezetes mozzanatai jutnak az eszembe elsőként. Talán még második-harmadikként sem. És ez bizony nekem magamnak is fontos tapasztalat és tanulság.

Miközben naponta megszámlálhatatlan percet töltöttem politikai témájú szövegek olvasásával és előállításával, mégis sokkal fontosabbnak bizonyulnak a családommal és a mindennapi életünkkel kapcsolatos emlékek. A mi személyes történetünk, amely nyilván és szükségszerűen ezer szállal kapcsolódik az ország eközben végbement tragédiájához, mégis csak a miénk, személyes, és nekem – nekünk – minden másnál fontosabb.

De hogy csak egyetlen kézenfekvő példát hozzak a kapcsolódásra privát és közszféra között, legyen ez a gyerekeim iskoláztatása.

Amelynél elsőrendű szemponttá vált, hogy elkerüljük a NER oktatásügyi dúlását, az idő visszaforgatását úgy 50 évvel. Nem kis részben ezért vállaltunk a nagyon is problémás anyagiakon messze túlmutató kockázatokat, amikor a még iskolás gyerekeinket – egy kivétellel, aki még időben bekerült a liberális elitgimnáziumok talán legjobbikába – sorra kimenekítettük az állami oktatásból fizetős magániskolákba.

Ugyanezt a váltást sajnos már csak részben tudtuk megtenni, az ugyancsak padlóra küldött egészségüggyel. Mindenesetre, amikor ellátogattam néha körzeti rendelőintézetünkbe, gyakran aggódtam az orvosok miatt, nehogy vizsgálat közben legyenek rosszul, vagy történjék velük valami még rémületesebb. Végtére is jelentős részük sokkal öregebb és rozogább volt (van), mint a betegeik.

Megint más kérdés, hogy alapvetően optimista alkatomnál fogva, a múltból is – valóban – csak a szépre szeretek emlékezni, és éppen ezért, úgy gondolok az elmúlt tizenhat év közpolitikai maradványaira, mint valamiféle szeméthalomra, ami itt maradt egy már-már végtelennek tűnő, rettenetes, elszabadult buli után, s amelyet most alaposan ki kell söpörni, mindent gondosan fertőtleníteni, majd – politikai értelemben végre elfelejteni.

Az életünket, ami lehetett volna egészen másmilyen is, semmiképp sem kaphatjuk vissza, hogy kedvezőbb formába öntsük.

Felmenőinknek a borzalmas huszadik század, fasizmus, szocializmus, majd az ezekhez képest szinte azilumnak mutatkozó késő-kádári konszolidáció – nekünk immár két rendszerváltás, és az első csalódáson túl, az eltaposhatatlan, most újra szárba szökkenő remény jutott.

A – mondjuk: politikai – reményeinkkel szemben mindig a társadalom állapotára hivatkozó örök szkepszis áll. És igen, az elmúlt tizenhat év legsúlyosabb rombolása alighanem éppen itt érhető tetten. Az emberi minőség, a köz és magánmorál egyre nyíltabb, egyre cinikusabb megvetése a hatalom és meggazdagított kegyencei részéről – úgy láttuk, úgy értelmeztük – évszázados hatású visszalépést implikál a társadalom szövetének mintázatában.

Most mégis úgy érzem, az április 12-i robbanás mindezt valamiképpen felülírja. Ezt az egészet, úgy ahogy van – volt – leszavaztuk. Többé már nem kérünk belőle.

Ez pedig valóban olyan váratlan, nagyszerű és reményteli, hogy most jó ideig nem emlékezni, hanem bizakodni, szurkolni, és ha lehetőség nyílik, cselekedni szeretné(n)k.