Kristóf vagyok, 25 éves transz fiú. Egy Eger melletti kis faluban születtem, és akkor még Sárinak hívtak. De már 3 éves koromban, amikor a gyerekek általában ráébrednek a nemükre én váltig állítottam, hogy kisfiú vagyok, akit Sárinak hívnak.
Az anyám szerint legalább fél évig tartott, mire sikerült betörni, és hajlandó voltam elfogadni, hogy fiú vagyok. Azaz elfogadni sose tudtam, hiába mondták, hogy nem lehet fiú, akinek nincs fütyije. Én azt gondoltam, hogy nekem hiányzik, talán később kinő, de akkor is fiú vagyok. De idővel megtörtem, és már nem mondtam senkinek, csak magamban gondoltam.
Kiskamasz koromban próbáltam magamat is meggyőzni, hogy csak azért gondolom ezt, mert leszbikus vagyok – mindig a lányok iránt vonzódtam –, de nem igazán sikerült.
Beszélgettem leszbi lányokkal – ők sose gondoltak ilyesmit. Aztán az internet segítségével rájöttem, hogy transz vagyok. Egyrészt örültem, hogy már értem, hogy mi van velem, másrész elkenődtem, mert nem láttam kiutat.
Egyszer Pesten nyaraltam és egy leszbi klubban találkoztam Borókával. Ő mondta el nekem, hogy nem lehetetlen fiúvá, férfivé válnom, mert őt meg Lacinak hívták gyerekkorában. És lám, most milyen nőies. Igaz, elég magas és nehezen kap 43-as magassarkú cipőt – de más gond nincs. Ajánlott is orvost, aki segít.
Kaptam is tesztoszteron injekciókat, mélyült a hangom, szép borostás szakállam nőtt. A mellemet eleinte leszorítottam, aztán le is operáltattam. (Persze sok pénzbe került: több mint egy évig gürcöltem Londonban napi 12-14 órát 2 munkahelyen, mire összeszedtem).
Sokan néztek rám ferde szemmel, a szüleim is csak nehezen békültek mag, a bátyám még ma sem hajlandó velem találkozni.
De, felköltöztem Budapestre, ahol már mindenki Kristófként ismer. Szerettem volna megváltoztatni a nevemet az irataimban is, de már nem lehetett. Ugyanis 2020 tavaszán hoztak egy törvényt, ami szerint az anyakönyvi nyilvántartásban szereplő születési nemet nem lehet megváltoztatni. Tehát a nevet sem.
Egy reggel felszálltam a buszra, és jött az ellenőr. Én naiv, nem aggódtam, hiszen volt bérletem. Megmutattam. Az ellenőr emelt hangon rám szólt, hogy ez nem az enyém. Bizonygattam, hogy de igen. Nézze meg a fényképet. „Azt ki lehet cserélni. Szemmel látható, hogy maga nem Sára.” „Mutassa meg a személyi igazolványát!” Megmutattam – azon is Sára voltam, és még sokkal nőiesebb volt az arcom. Az ellenőr megállíttatta a buszt (Képzelhetitek, miket mondtak az utasok), és hívta a rendőröket. Azokat sem sikerült meggyőzni. Megbilincseltek, mint egy bűnözőt, és bevittek az őrsre. Megrémültem, először azt se tudtam, hogy mit csináljak. Szerencsére felhívhattam a barátnőmet. Ő megtalálta otthon az orvosi papírokat, amik igazoltak – így még aznap elengedtek.
Azóta is fel-felriadok néha éjjel arra, hogy hátra van bilincselve a kezem. Visszajön a szorongás.
Remélem, hamarosan megváltoztatják ezt a lehetetlen törvényt – sok mással együtt.
Kristóf/Sári