Apánk 84 éves volt. Egy kis szabolcsi faluban élte le szinte az egész életét. Kemény ember volt. Az a generáció, amelyik nem panaszkodik, nem kér segítséget, és még a fájdalomra is azt mondja: „ugyan már.” – Az elmúlt 16 év egyik jellemző története következik.
Pár éve meghalt anyu. Akkor költöztettük fel magunkhoz Pestre. Nem volt könnyű neki. Hiányzott a kert, a régi szomszédok, a megszokott élete. De próbált alkalmazkodni. Mi pedig próbáltunk vigyázni rá.
Tavaly kezdett romlani az állapota. Gyengült. Egyre többet aludt.
Néha ödémásodott a lába, aztán a keze, arca is. A háziorvos laborra küldte, aztán amikor meglátta az eredményeket, azonnal kórházba utalta. Azt mondta: a veséje…
A sürgősségin leültették egy székre. Nem volt látványosan rosszul. Nem ordított fájdalmában. Nem vérzett. Nem fulladt. Csak nagyon gyenge volt.
Valaki ránézett a folyosón, és azt mondta:
– Nem tűnik sürgősnek.
25 órát várt.
Huszonötöt.
Ezt így leírni egyszerűbb, mint végignézni. A család felváltva ült mellette.
Vittünk neki vizet a mosdóból. Kérdeztem a nővért, hozzak-e neki valami ennivalót. Azt mondta, inkább ne, mert lehet, hogy még vizsgálatok lesznek, és az megzavarhatja.
Apám hallotta. Rögtön csitított:
– Nem kell semmi. Nem is vagyok éhes.
Pedig dehogynem volt. Csak nem akart problémát okozni.
Időnként megkérdeztük, mikor kerül sorra. Mindig ugyanazt a választ kaptuk:
– Türelem.
És apa közben óráról órára egyre kisebb lett. Nem tudom másképp mondani. Mintha lassan elfogyott volna belőle az élet.
A férjem a 25. órában elvesztette a türelmét. Berontott a rendelőbe és ordítani kezdett.
Soha nem láttam még olyannak. Teljesen kivetkőzött magából. A biztonságiakat is hívták.
Szégyelltem magam – és megkönnyebbültem.
Mert apámat végre felvitték az osztályra. Amikor végre ágyba fektették apám nem a kórházra haragudott. A férjemet szidta.
– Nem kellett volna kiabálni. Szegény orvosoknak annyi dolguk van.
Még akkor is ő sajnálta őket.
Ez talán a legfájdalmasabb az egészben. Hogy ez a generáció már ennyire hozzászokott a megaláztatáshoz. Hogy azt hiszi, semmihez sincs joga. Annak kell örülni, amit kap.
Három nappal később apa meghalt.
Nem tudom, hogy a várakozás miatt halt-e meg. Nem vagyok orvos. Lehet, hogy így is, úgy is meghalt volna. De azt biztosan tudom, hogy a 25 órás várakozás nem segített rajta.
És azt is tudom, hogy egy normális országban egy 84 éves embert nem hagynak több mint egy napig ülni egy folyosón étlen-szomjan egy padon.
Azóta néha belém hasít a bűntudat.
Hogy nemcsak az ő generációjuk … nemcsak ő alkudott meg. Mi is alkalmazkodtunk.
Mi sem mertünk igazán balhét csapni. Halkan kérdezősködtünk. Udvariasak próbáltunk maradni. Nem akartunk „nehéz hozzátartozók” lenni. Nem akartuk, hogy „majd emiatt rosszabbul bánjanak vele”.
És most már életem végéig bennem marad a kérdés: ha hamarabb kiabálunk, apám vajon tovább élt volna? Talán még most is velünk lenne?
ÁV