Szokatlan dolog történt a közelmúltban, alig pár nappal a parlamenti választások, pontosabban inkább a Tisza-kormány eskütétele után: felhívott az egyik köztudottan és felvállaltan NER-közeli tévécsatorna szerkesztője.
Méghozzá azzal, hogy szívesen beszélgetnének élő adásban, a reggeli műsorukban az egyik szakszervezet vezetőjével, mert olvasták valamelyik, – mellesleg ellenzéki – lapban egy nyilatkozatát arról, hogy mennyi probléma van a területükön.
Miután magamhoz tértem az első meglepetéstől, a szóban forgó szakszervezet sajtósaként köszönettel elfogadtam az elmúlt 16 évben soha nem tapasztalt lehetőséget azzal, hogy közvetítem a meghívást az elnöknek. Még váltottunk a szerkesztővel pár barátságos szót, majd mielőtt elköszöntünk volna, a „kollegina” váratlanul megkérdezte: akkor mi mostantól rendben vagyunk? – Nem tehetünk róla – magyarázta -, hidd el, nem rajtunk, szerkesztőkön múlott a szakszervezetek totális mellőzése a műsorunkban.
Meglepődtem ezen a közlékenységen, bár nyilván szinte azonnal megértettem a változás okát.
Hirtelen támadt zavaromban, meg hogy érezze, mostantól akár tényleg rendben is lehetünk, kértem, adjon egy e-mail címet és ezentúl nekik is küldök mindenféle szakszervezeti hírt, közleményt, meghívót. – De hiszen megvan nálad a címünk – mondta -, minden közleményeteket megkapjuk, évek óta. El is felejtettem, hogy kezdő sajtósként, úgy 14-15 évvel ezelőtt, minden kormánypárti médium elérhetőségét is felvettem a címlistára, mondván, senkit sem rekesztünk ki. Elfelejtettem, mivel „arról” az oldalról az elmúlt években a szakszervezeteket szinte soha egyetlen újságíró, szerkesztőség vagy tévécsatorna sem szerepeltette.
Sajtósként ilyen ellenszélben dolgoztam – dolgoztunk sokan – az elmúlt másfél évtizedben.
A magam módján lázadtam: rendületlenül küldtem a dolgozók keserveiről szóló szakszervezeti híreket, tüntetéseket szervezetem. Szórólapokat gyártottam, szakszervezeti – úgyszólván ellenzéki – újságokat szerkesztettem. Bevallom: megszoktam. Nehéz volt, de megszoktam. Elvesztettem a hitemet, a 2022-es újabb Fidesz 2/3 után meggyőződésem lett, hogy én már nem fogom megélni a változást.
Ízlelgetem: „Akkor mi mostantól rendben vagyunk?”.
HNE