Április 12-én éjszaka – ami édesanyán születésnapja is – éltem át, hogy mi mindent cipeltem magammal eddig. Diktatúrában nőttem fel, 85-ben költöztem Budapestre, névházasággal.
Romániai magyarként a kiszorítottság, hozzánemférés érzete normális volt. De mindeddig ez csak egy mondat volt. Április 12-én éjszaka a zsigereimben is megéreztem a ״vége״ ordítása közben.
Amikor 2002-ben a Fidesz elveszítette a választásokat, éppen a helyi civil szervezetek szerepét kutattam. Az 1948 előtti és külföldön megismert gyakorlatok mintájára alakuló civil szervezetek működését első körben a pártsejtek építésében érdekelt Fidesz aktivisták politizálták át és azt követően jött csak a működés finanszírozásának ellehetetlenítése. A tagdíjak és mecénások által fenntartott ˙működés akkor és azóta is vágyott állapot Magyarországon.
2006-tól egy civil szervezet vezetőségi tagjaként belülről láttam, milyen, ha az állam nem biztosítja és nem támogatja azokat akik közelről látják a szükségleteket és megoldást keresnek. Mocsok nehéz volt, és mégis hálás vagyok, hogy a kollégáimmal sikerült kialakítani egy országos hálózatot és összerakni a szakmai kereteket. Mindeközben javult az én küzdőképességem, megtanultam szakmai közösséget szervezni és a nagyon gyéren termő egymásiránti bizalmat erősíteni a csapatban.
És van egy titkos összetevő is: a férjem nagylelkűen elviselte, hogy a külföldön megszerzett nyugdíjából a mániáimra is költsek.
Fülep Sára