Imádtam Geszti Péter Magyarország című dalát, és azt is, hogy Oláh Ibolya énekli. Nekem ez a dal sokáig nem politika volt, hanem haza. Nyelv, emlék, kötődés, valami közös, amiben jó volt benne lenni.
Nagyon szerettem utazni is, de két-három hét után mindig honvágyam lett. Amikor hazafelé átléptük a határt, azonnal azt éreztem: itthon vagyok. Jó barátaink disszidáltak, hívtak minket is. Hogy én? Aki ennyire kötődik a magyar nyelvhez? Aki magyarul gondolkodik, magyarul viccel, magyarul szeret, magyarul dühös és magyarul meghatott? Szóba sem jöhetett.
A törés valahol 2002 körül kezdődött.
Akkor, amikor a kokárdát már nemcsak március 15-én kezdték viselni, hanem a választási kampány részévé tették. A következő évben már nem tűztem ki. Nem azért, mert kevésbé tiszteltem 1848-at. Nem azért, mert kevésbé szerettem volna a hazámat. Hanem, mert a kokárda hirtelen már nem azt jelentette, hogy magyar vagyok, hanem azt, hogy hova tartozom politikailag. És én nem oda tartoztam.
16 éve pedig ahogy kisajátították a nemzet fogalmát, úgy kezdték lassan elvenni tőlem is a magyarságomat. Vagy legalábbis azt az érzést, hogy jogom van hozzá. Mintha a haza már nem közös otthon lenne, hanem párttagsági igazolvány. Mintha csak annak járna, aki ugyanazt gondolja, ugyanarra szavaz, ugyanazokat a mondatokat ismétli.
Egy idő után már szégyelltem kimondani külföldön, hogy magyar vagyok. Amikor elmondtam, gyakran jött a lesajnáló félmosoly: „Á, Viktor Orbán!” És sokan tényleg azt hitték, hogy itt mindenki orbánista. Hiszen olyan régóta, olyan nagy többséggel, olyan hangosan ez látszott Magyarországból. Egy idő után egyszerűbbnek tűnt azt mondani, hogy észt vagyok.
És már nem örültem annak sem, amikor átléptem a határt. Inkább azt néztem, mi minden maradt el. Például az osztrák-magyar határon: odaát rengeteg szélerőmű, itthon alig. Mintha a szél is tudná, hol kell megállnia. Sőt, talán vissza is fordul.
Tavaly ilyenkor még úgy fogalmaztam volna: szerettem a hazámat. Múlt időben.
Mert a saját hazámban idegennek éreztem magam. Amikor a Szózatot vagy a Himnuszt hallottam, már nem büszkeséget éreztem, hanem bánatot. Azt a fájdalmat, hogy valami, ami az enyém is volt, már nem az enyém.
Aztán valami megmozdult. Azt hiszem, a Pride-on kezdtem újra hinni abban, hogy lehet változás. Annyian voltunk ott heterók is, és mindenki mosolygott. Annyira régen láttam ennyi mosolygó embert. Nem dühös, nem gyanakvó, nem egymást méregető embereket, hanem felszabadultakat. Olyanokat, akik szerették egymást. Identitástól függetlenül. Vagy legalábbis egy pillanatra elhitték, hogy lehetne így is élni.
Idén március 15-én újra kitűztem a kokárdát. És végre tiszta szívből énekeltem a Himnuszt. Oké, tényleg régen tép a balsors. De talán nem örökké. Talán már nem sokáig.
Amikor pedig Oláh Ibolya május 9-én újra elénekelte a Magyarországot, örömömben eleredtek a könnyeim.
Valló Ágnes