Néhány héttel ezelőtt, ugyanezen sorozat egyik írásában Babarczy Eszter úgy fogalmazott: el kell ismernünk az áldozatok történeteit, ahogyan a hős ellenállók erényeit is, de a legtöbben nem vagyunk sem egyik, sem másik – kezdi írását Retkes Attila, az elmúlt 16 év történéseit elemezve.
Nos, én sem vagyok sem hős, sem áldozat. Az elmúlt tizenhat évben azonban vitathatatlanul rajtam volt egy bélyeg. A sokak által méltatlanul és alaptalanul gyűlölt liberális párt, az SZDSZ utolsó elnöke voltam: az a „villanyoltó”, akivel lezárult a párt parlamenti története. Ezt a szerepet mindössze tíz hónapig töltöttem be, de ez a periódus erősen hatott az ezt követő tizenhat évemre.
Soha nem készültem politikusnak.
Lelkes aktivistaként, liberális klub szervezőjeként, később párttagként azonban több mint egy évtizeden át részt vettem az SZDSZ életében, kerületi és fővárosi szinten. 2009-ben végül azért lettem pártvezető, mert az SZDSZ régi nagyjai, a rendszerváltás meghatározó politikusai akkor már visszafordíthatatlanul rossznak látták a helyzetet, és nem vállalták többé a párt irányítását.
Abban a tíz hónapban, amíg az SZDSZ elnöke voltam, az volt a célom, hogy a pártot visszavezessük a 19. századi magyar nemzeti liberalizmus hagyományához: Deák Ferenc, Eötvös József és Eötvös Károly, illetve a 20. századból Vázsonyi Vilmos és Rassay Károly örökségéhez. Ennek jegyében a Magyar Szocialista Párttól végleg el akartunk szakadni, és a másik rendszerváltó párt, az MDF, valamint az SZDSZ romjaiból egy új, euroatlanti elkötelezettségű konzervatív-liberális politikai erőt szerettünk volna létrehozni, Dávid Ibolyával, Bokros Lajossal, Ikvai-Szabó Imrével és másokkal együtt.
A kísérlet nem sikerült.
A 2010-es országgyűlési választáson 2,67 százalékot kaptunk, így nem jutottunk be a parlamentbe. Én pedig ezt követően nem politizáltam tovább: visszatértem a civil szakmámhoz, zenetörténészként, egyetemi oktatóként és egy zenei kiadó vezetőjeként dolgozom. A politikai szerepemről ennyi bőven elég is.
Az elmúlt tizenhat év egyik meghatározó tapasztalata, hogy milyen érzés egy megszűnt liberális párt utolsó elnökeként, ezzel a politikai előélettel visszatérni a civil szakmámba, miközben kibontakozott az Orbán-rezsim autoriter rendszere.
A NER hatalomra jutása után kilenc évig nem találtam állást, pedig a zenetörténész végzettségem mellett középiskolai tanári és közgazdász diplomám is van. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy szabadúszóként viszonylag jól megéltem. Szakmai és baráti kapcsolataimnak köszönhetően volt elég munkám, ezért nem búslakodtam különösebben amiatt, hogy nem volt főállásom. De tény, hogy kilenc évig nem találtam, pedig sok helyre beadtam a jelentkezésemet.
2019-ben aztán a Magyar Táncművészeti Egyetem, néhány évvel később pedig a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának vezetői úgy gondolták, hogy egy zenetörténész végzettséggel, doktori fokozattal, megfelelő tudással és tapasztalattal, nyelvismerettel és több száz értékelhető publikációval rendelkező szakember taníthat zenetörténetet, illetve időnként más művészetelméleti tárgyakat is náluk. Így lettem e két felsőoktatási intézmény oktatója. Mindkettőhöz kötődöm, szeretem a tanítást, a hallgatókat, azt a szakmai világot, amelybe végül, ha kissé kerülő úton is, visszataláltam.
Az álláskeresés hosszú folyamatánál azonban volt valami, ami még nehezebbnek bizonyult: a hatóságok kitartó érdeklődése.
2013–14-ben a rendőrség egy, az SZDSZ-hez kötődő, egyébként jelentéktelen, kis értékű gazdasági ügyben gyanúsítottként többször meghallgatott engem. A gyanúsítás álláspontom szerint teljesen alaptalan, sőt képtelen volt. Végül nem bizonyítottság hiányában, hanem azért kellett megszüntetni a nyomozást, mert nem történt bűncselekmény. Maga az eljárás évekig tartott. Gyanúsítottként rabosítottak, lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, az ügy a sajtóban is megjelent. Egy péntek estén a fél nyolcas híradóban bemondták, hogy gazdasági bűncselekménnyel gyanúsítanak. Úgy éreztem, hogy nem én vagyok itt fontos, hanem az SZDSZ-be lehetett még egy utolsót rúgni. A nyomozó rendőrök később informálisan azt mondták az ügyvédemnek, hogy ők meg sem nyitották volna az ügyet, illetve szerették volna gyorsan lezárni, de az ügyészség ezt nem engedte.
Végül ezért született egy meglehetősen szokatlan javaslat: több egykori SZDSZ-es alkalmazottal együtt vessük alá magunkat hazugságvizsgálatnak. Ha a poligráf is alátámasztja, hogy igazat mondunk, akkor talán le lehet zárni a nyomozást. Alávetettem magam. A poligráf azóta a barátom: igazat mondtam, és az eljárás lezárult. Nem volt kellemes, megviselt, de talán éppen azért, mert az ügy végül minden érdemi következmény nélkül ért véget, inkább egy abszurd epizódként tekintek rá.
2022-ben, a negyedik kétharmad után egy másik történet következett.
Több forrásból is úgy értesültem, hogy egy állami kulturális intézmény egyik középvezetője szorgalmazta, hogy az adóhatóság indítson ellenőrzést annál a kis cégnél, amelynek sem ügyvezetője, sem tulajdonosa nem voltam, csupán szaktanácsadóként vettem részt a munkájában, főleg jazzkoncertek szervezésében.
Az adóhatósági vizsgálat két évig tartott. A cég közben elvesztette ügyfeleit és bevételét, az említett intézmény is jelezte, hogy az ellenőrzés ideje alatt nem dolgozik velünk, a vállalkozás végül felszámolásba került. Mindez úgy történt, hogy az eljárás során tudomásom szerint semmilyen komolyabb szabálytalanságot nem tártak fel.
Így veszítettem el egy fontos szakmai munkámat.
Van egy másik, nonprofit jellegű kis mikrovállalkozásom, egy zenei kiadó. Ezt kapcsolt vállalkozásnak minősítették, és azóta rendszeresen részesülök NAV-ellenőrzésekben. Először adatbekérés érkezik, aztán úgynevezett jogkövetési eljárás, később már tényszerű ellenőrzés, amely egy adott időszakra vonatkozik és mindenre kiterjed. A végén nem találnak semmit, mert minden rendben van. Csak finoman jelzik, hogy figyelnek engem. Van tehát egy sajátos, tartós kapcsolatom a NAV-val; éppen most is zajlik egy ilyen ellenőrzés. Mondhatnám azt is: az adóhatóságnál még nem igazán történt meg a rendszerváltás.
Van azonban valami, amiért a NER-nek mégis hálás lehetek – bár nem egészen abban az értelemben, ahogyan a „családbarát” Fidesz-politika megalkotói ezt eredetileg elképzelték.
2006-ban megszületett a nagyfiam, Ábel, 2009-ben pedig az ikerfiaim, Áron és Sámuel.
Miközben szakmailag kétségtelenül parkolópályára kerültem, az elmúlt tizenhat évből valami nagyon fontos mégis következett: érdemi időt tölthettem a fiaimmal. Nemcsak sokat, hanem minőségi időt. Láttam őket felnőni, fejlődni, alakulni, ott lehettem a mindennapjaikban, és követhettem, hogyan lesz három kisfiúból három önálló személyiség. Ábel most az egyetemi tanulmányait kezdi, az ikrek pedig gimnazisták. Szerető családban nőttek fel, és az apaságom kiteljesedéséhez ez a velük töltött idő pótolhatatlanul sokat adott. Talán ez az a sajátos értelem, amelyben mégiscsak családbarát volt velem a rendszer.
A fiaim közben összesen tizenegy évet töltöttek állami fenntartású általános iskolában. Jó iskolába jártak, és nagyon sok kiváló tanár munkáját láttam közelről. Ugyanakkor tanévről tanévre érzékeltük azt is, hogyan befolyásolja negatívan a központosítás és a tankerületi rendszer az iskola mindennapjait, hogyan szűkül a pedagógusok és a diákok szabadsága, és hogyan válik egyre nehezebbé a kreativitás és az önállóság. Ezt nem mások beszámolóiból vagy tanulmányokból tudom, hanem saját tapasztalatból.
Az április 12-i választás eredményét csodaként és újjászületésként éltem meg.
Elsősorban azért, mert az irgalmatlan propaganda erejét látva sokáig nem nagyon hittem, hogy a Fidesz választáson legyőzhető. Most azonban bízom a politikai rendszerváltásban. Közben hallom, hogy az új miniszterelnök sem kedveli különösebben a régi SZDSZ-eseket. Engem ez cseppet sem zavar. Nem kell egymásért rajongani. Elég, ha vannak közös alapértékek: demokrácia, jogállam, euroatlanti elkötelezettség. Ezekhez a NER ideje alatt is hűséges maradtam, és ezután is ragaszkodom.
Retkes Attila
(Nyitókép forrása: papageno.hu)