Sokat gondolkodtam, írjak-e erről, s ha igen, hol is kezdjem.
Kezdjem talán 2010. december 6-ával, mikor közölték velem, hogy nem tartanak tovább igényt munkámra? Nincs szükség a gyermekvédelem területén végzett, a leginkább állami gondoskodásban élő gyermekek körében végzett kutatásaimra.
Ha ezzel kezdem, mi marad a 16 évből. Végül is, velem csak annyi történt, mint egész életemben, mindig, a hátamon volt egy bélyeg.
S ez nem 2010-ben került rám.
Ez a bélyeg még a nyolcvanas években került rám, mikor „Lilla fedőnevű, ellenzéki, ellenséges célszeméllyé” váltam a titkosszolgálati dossziékban.
A 80-as évek elején járunk, pontosan 1981. december 13-án. A Jaruzelski puccs kezdete Lengyelországban, a legális lengyel Szolidaritás Szakszervezeti mozgalom leverésének napja. Nyíltan csatlakoztam a kommunista rendszerben „demokratikus ellenzéknek”-nek nevezett értelmiségi csoporthoz. Vállaltam nyíltan ezt, egyetemista létemre, s tudván, ezzel kockázatot vállalok, esetleg nem fejezhetem be az egyetemet. Aztán megtapasztaltam a többit is: a napi követést, lehallgatást, rendőri zaklatást, verést, rendszeres házkutatást, s persze, a munkanélküliséget is.
A legelső pillanatban csak az egyetemi létemet láttam veszélyben, majd a többit is. Nekem már 4. éves egyetemistaként lett strómanom. Ez azt jelentette, hogy egy kutatásban, amiben kérdezőbiztosként vettem részt, a kutatásvezető figyelmeztetése után, már nem tehettem ezt a saját nevemen. Azaz barátnőm lett hivatalosan munkavégzőként megnevezve, ő volt a bejelentett kérdező, a fizetés is az ő nevére érkezett. Persze, ténylegesen én kaptam meg.
A második munkavállalásom az egyetem elvégzése után rögtön meghiúsult.
Úgy volt, hogy a Közgazdasági Egyetem könyvtárában szeretett volna alkalmazni egy tanárom, akivel egy kutatásban vettünk részt. Maga az egyetem rektora, Andorka Rudolf fogadott ez ügyben, s egy nagyon kínos magyarázkodás után közölte, hogy oda én nem kerülhetek, mert ott van fénymásoló, s én azt majd szamizdat nyomtatásra fogom használni. És ezzel persze veszélybe sodrom az egyetemet. Megjegyzem, soha, semmilyen alkalomkor nem használtunk nyilvános fénymásolót, pontosan tudtuk, hogy jegyezve van minden oldal nyomtatása.
A rendszerváltás után aztán megkaptam a Történeti Hivataltól az erre vonatkozó III/III-as jelentést, melyben világosan le van írva, hogy a BM illetékes csoportfőnöksége kereste meg a rektort, s közölték, hogy ott nem alkalmazhatnak engem, s az indokot a fénymásolóval magyarázták.
Ezek után világossá vált, hogy munkavállalás terén ugyanaz a sorsom, mint az ellenzék más tagjainak, semmilyen munkát nem kaphatunk abban a rendszerben. Munkát nem vállalhatunk, de ugyanakkor büntetendő cselekmény, ha nincs bejegyzett munkahelyed.
Azaz közveszélyes munkakerülő leszel.
Ez hivatalos kategória volt, igazoltatás esetén ezért téged a rendőr előállíthatott, eljárás alá vonhattak. Mint nő, nekem könnyebb dolgom volt, mert férjezettként háztartásbeli is lehettem, amit nem jegyeztek be a személyi igazolványba. Megélhetésünket az akkor elindult magánszektor biztosította. Legtöbben butikoknak festettek automata mosógéppel ruhákat. Nekem ez nem jött össze, nem volt automata mosógépem, s így varrást és takarítást vállaltam. A 80-as évek közepétől pedig, miután a szamizdat munkában a nyomtatást is mi csináltuk, megélhetésünk ebből a konspiratív munkából is fakadt.
1989-90-ben aztán minden átalakult.
Hirtelen megváltozott munkaerő piaci helyzetem, az első szabadon választott Parlament képviselője lettem, majd utána még egy ciklusra.
Úgy tűnt, ezzel vége a megbélyegzésnek, szabad ország lettünk, demokratikus jogállam épült, és soha többé nem fog a politikai véleményemért semmilyen megkülönböztetés érni.
Majd 1998 után, miután kiléptem a politikai pályáról, várakozással, boldogan indultam a munkakeresésnek. Volt egy általam nagyon szeretett szakmám, a szociológia, és úgy éreztem, hogy az a 8 év, amit parlamenti munkával töltöttem, szinte minden terepen előnyt jelenthet, mivel rengeteget tanultam, önkormányzati, rendészeti ügyekben is otthon voltam. Pozitív várakozásaim igen hamar lecsillapodtak. Álláshirdetések, önéletrajzok küldése, fejvadász cég felkeresése, szóval, megannyi próbálkozás következett. Állami munkahelyeken nem találtam semmit, bár volt szakmám, nem is egy. Egyszakos középiskolai tanári állás nem létezett, szociológus munka pedig nem volt kilátásban.
Az igazi kijózanodás aztán egy magáncég álláskeresésére történő jelentkezésem interjúja során ért. Az interjút végző személlyel ugyanolyan kínos beszélgetésbe keveredtem, mint annak idején a közgáz rektorával. Az én személyem nem kívánatos magán cégnél, mivel elképzelhető, hogy ez a hivatalos szervek rosszallását válthatja ki, adóellenőrzéseket, más kellemetlen vegzálásokat feltételeztek az akkori Fidesz hatalomtól.
Tehát, a bélyeg újra hátamra került, most szdsz-es lettem.
Egy év sikertelen próbálkozás után egy újságnak adott interjúmban megemlítettem, hogy milyen nehéz munkát találnom, s nincs munkám, bár folyamatosan keresek.
Akkor hívott fel Herczog Mária, s hívott a Család és Gyermekvédelmi Intézetbe, szociológusnak, rögtön egy kutatás indítására. Országos csecsemőotthoni vizsgálatot indítottunk, s készítettünk első önállóm, szociológusi munkámként. 1999. szeptember elsején kezdtem ott a munkát, s végeztem örömmel, 11 évig. Területem elsősorban a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermekek körére terjedt ki, de a kistelepülések szociális ellátása is a vizsgálataink rendszeres tárgya volt. Marit nem sokkal azután, hogy odakerültem, a Fidesz eltávolította állásásból, engem még nem. Mint közalkalmazott, az akkori vezetéssel nem voltak konfliktusaim, szakmai munkámba nem szóltak bele, nem kellett központi utasításokat végrehajtanom, politika elvárásoknak megfelelnem.
Aztán 2011 decemberében, a Fidesz-kormány megalakulása után, mint az „elmúlt nyócév” szolgáját eltávolítottak munkahelyemről. Fél év múlva töltöttem volna be a közalkalmazottakat akkor megillető ún. előnyugdíj-korhatárt, az 57. évet. Ezt nem várták meg. Megoldották „ügyesbe”: az SZMSZ-t alakították át úgy, hogy a szociológusi kutatói státuszomat átrakták a karbantartói részlegbe, ahol már műszaki végzettség volt a követelmény. Mivel műszaki végzettséggel nem rendelkeztem, elbocsájtottak állásomból. A munkaügyi bíróságon pedig esélyem sem volt bebizonyítani, hogy politikai okból távolítottak el. Ez csak szóban hangzott el, négyszemközt, és aki ezt közölte velem, nem vállalta a bíróságon a tanúskodást ez ügyben.
Most az „elmúlt nyócév” szolgája bélyeg került rám.
Közalkalmazott voltam, semmilyen vezető beosztásom nem volt 11 év alatt, szociológus kutató, a közalkalmazotti előmeneteli tábla rám illő rendelkezéseinek megfelelő nettó 127 ezer Ft-os havi fizetéssel.
Közel 57 évesen már nem gondoltam magam a munkaerőpiaci fenoménnak, amiről hamarosan bizonyságot is szerezhettem. Bolyongtam, munkát keresetem. Sokféle munkát vállaltam a megélhetésemért, nem panaszkodom, a magánszférába néhány apróság csurrant-cseppent. Majd egy pénzügyi tanácsadó cégnél kezdtem tanulni ezt a szakmát. Amíg tanultam, nem is volt gond, de tanulmányaim gyakorlatba ültetésében nem voltam sikeres.
Aztán lassan el is értem a nyugdíj korhatárt, elvárásaimhoz képest elégedett voltam. Nehéz volt éveket összeszedni, mert többször nem volt hivatalosan bejelentett munkám, de másokhoz képest nincs okom panaszra.
Nem ez volt az elmúlt 16 évben a legnehezebb, hanem a reménytelenség.
Lassanként szembesülni azzal, hogy mindaz, amire az életem tettem, az fokozatosan megsemmisül, a legsötétebb rendszerben kell esetleg befejezni az életem. Ez volt lelkileg a legmegterhelőbb ezekben az években. Az utolsó két évben, a Tisza megjelenésével először csak reménykedtem, beszálltam önkéntesként, s megtörtént az, hogy nem kell az életem során végzett munkámra, mint feleslegesre tekintenem.
De a bélyeg sosem fog lekerülni rólam. Tudom, hogy ez beleégett, nincs olyan rendszer, ami ezt eltüntetné.
A titkosszolgálati iratok nyilvánosságra hozatalát, azonban még várom. Nem az érdekel, hogy kik voltak a besúgóim, mit jelentettek rólam, milyen butaságokat írtak le.
Ami érdekel: az a dossziém.
A „Lilla, ellenzéki ellenséges célszemély” iratai, a lehallgatási jegyzőkönyvei, az operatív jelentései, a videói, minden, amit a személyemmel kapcsolatban a titkosszolgálat végzett és rögzített.
Sokszor elgondolkodom, miért is szeretném mindezeket megkapni.
Ez az időszak is az életem része. Hozzám tartozik, mindenével. Besúgóival, jelentéseivel, lehallgatásaival, követéseivel, házkutatásaival, rendőreivel, állambiztonsági szolgáival…
S hozzám tartozik azokkal is, kik már nincsenek az élők között, kiknek élete is részben így telt el, és haláluk ugyanolyan elfeledett lett, mint ezek a dossziék.
Kiírta magából őket nem csak a mindenkori győztes hatalom, hanem a nemzet felejtése is.
Ezekben a dossziékban azonban megmaradtak, talán egyszer valakinek eszébe jut majd, hogy mi az, ami elveszett, s miért kellett elvesznie.
Hodosán Róza