Édesapám erős ember volt, és mindig keményen dolgozott. Amikor meghalt, a postás is megsiratta. Azt mondta: amikor ő szakmunkásként abban a gyárban dolgozott, ahol apám akkor főmérnök volt, apám volt az, aki mindig tisztelettel bánt vele. És talán egész életében nem is találkozott mással, aki őt emberszámba vette volna.
Mindeközben Apámat sokszor láttam nagyon kicsire összehúzni magát a hatalom vélt vagy valós fenyegetésében. Gyerekként ezt nem értettem, és dühös voltam. Felnőttként lassan elkezdtem látni a generációkon, nagyszüleim és dédszüleim életén átívelő tragédiák sorozatát: a háborúk, rendszerváltások, a kisebbségi lét szorítását. De igazán átélni, érezni, tudatosítani az elmúlt évek segítettek. Hogy mit jelent folyamatos fenyegetettségben élni. Hogy milyen, amikor belém fagy a hang. Milyen, amikor a szégyen belém ég.
Milyen navigálni egy olyan világban, ahol a jó hirtelen rosszá válhat, mindössze egy tollvonással.
Akkor, amikor ez itt és most, körülöttem és velem történt, kezdtem el pontosan érezni, hogy a rettegést és a félelmet én magam is mindvégig a csontjaimban hordozom. Miközben minden idegszálam érezte és tudta az igazságot, a fejem tébolyultan kereste a kapaszkodókat, a visszaigazolást arra, hogy nem én bolondultam meg, hogy nem én nézek be végzetesen valamit, hogy nem lépem át a határaimat abban, mikor és mit nevezhetek néven, és hogyan. Hogyan lehetek biztos abban, hogy nem tévesztem össze a saját rögeszméimet az igazsággal? És ez az őrület folyamatosan vitte az erőmet.
Közben, amikor tanulási vágyból külföldre mentünk, lassan a kezdetben sokak által csodált bátorságból és kalandvágyból bűn lett. Először csak a „másik oldalon” találtuk magunkat, aztán egyenesen hazaárulók lettünk. Sokat ültem ezzel a bélyeggel, a kirekesztettséggel, a rám olvasott bűnösséggel.
Amikor egyik utazás során a külföldi határőr azt kérdezte, látogatóba vagy haza jövök-e ide, ebbe az idegen országba, ott és akkor, a határon, elsírtam magam.
Sírtam akkor is, amikor a konyhában, az asztal körül ott ültünk együtt: több náció, több bőrszín, többféle szexuális orientáció, többféle stílus, akcentus – és együtt voltunk. Egy tálból ettünk, együtt nevettünk. És miközben az örömtől sírtam, végtelenül dühös voltam. Hogyan történhet meg, hogy ez nem magától értetődő? Hogy nem azon dolgozunk együtt, hogyan lehetne minél több ilyen pillanatunk, amikor együtt és egyek vagyunk? Ehelyett egyre csak szűkült a tér: ki van kint, és ki van bent.
Később egy szakma úttörőjéből hirtelen kuruzslóvá váltam.
Bár a szakmai összefogás ezt akkor részben enyhítette és visszavonta, mégis éppen elég ideig lógott a levegőben a szakmai identitásom etikai megkérdőjelezése ahhoz, hogy elveszítsem annak utolsó reményét is, hogy a körülöttem lévő rendszerek kiszámíthatóak és megbízhatóak.
Az őseimtől komoly erőforrásokat kaptam a túlélésre. Én szerettem volna a gyerekeimet végre az életre tanítani. Mégis, ahogy egyre szűkült a tér, több maradt a túlélésből, mint azt szerettem volna. Remélem, az ő gyerekeik már az életet tanulják majd. Azt, hogy ami kívül történik, annak bent, önmagunkban is van lenyomata. Ott vagyunk mindannyian egymásban, és itt, ebben az életben csak együtt lehetünk boldogok.
Kriszta