Annak dacára, hogy nyugdíjasként egy kis faluban élek, tiszta környezetben és nyugalomban – nem érzem jól magam. Mert hiszen az ember nincs jól, ha érzelmileg nincs rendben. Mitől éreztem magam rosszul?
A szorongástól, olykor konkrét félelemtől, szétfeszítő dühtől, sötét elkeseredettségtől, kétségbeeséstől, kilátástalanságtól és komoly szégyentől. Ez furcsa lehet, hiszen nem kellett félnem elbocsátástól, meghurcolástól, egzisztenciális tönkretételtől, de a morális normáimat támadta alapjaiban a Fidesz uralma. Persze ért veszteség is: barátságok megszűnése. Nem voltak viharos viták, szakítások, csak éppen egy idő után már nem volt egymás számára mondanivaló. Mert különböző planétán éltünk már. Mi volt az a folyamat, ami ide juttatott?
Elmúlt 16 évem 10 pontban
1.) Az újratemetésnél kezdődött.
A munkahelyemre egy kollégám behozta a tv-t, és közösen néztük végig az ünnepélyes műsort. Többen végig könnyeztük, mert a képernyőről is átjött az egész tragikuma és ünnepélyessége. Utána – rajtam kívül mindenki – lelkesedett Orbánért. Látva a fanyalgásomat, megkérdezték, nekem más a véleményem? Indulatosan válaszoltam, hogy nagyon más. Ez a ficsúr egy kekk, összeférhetetlen ember, akitől mindenkit mentsen meg az isten. Nem tudom, a volt kollégáimnak olykor eszébe jut-e a minősítésem…. Ez az agresszív, hazugságokat eltorzult hangon ordító fiatal férfi megrémített, ráadásul már akkor megírta a sajtó, hogy a szovjet és magyar kormány megegyezett a kivonulásról, és csak nevetséges színjáték a távozásra való felszólításuk.
2.) Az első kormányzás az ingyen kapott székház eladásából állt.
Az árából azonnal Orbán apjának lett kőbánya vásárolva, és még néhány bizalmi haver kapott pénzt vállalkozás indítására. Akkor még volt sajtó, és széles körben pertraktálták e példátlan megoldást. Azaz a hazudozás és a lopás, ami a fő identitásuk volt végig – azonnal nyilvánvaló volt. Aztán jött Josip Toth és Kaya Ibrahim, a tokaji szőlők, az ügyvezető kormányzás alatt a pimaszul maguknak kiprivatizált mezőgazdasági cégek, mint pl. Bábolna. Akkor már tudni illett (volna) minden józanul gondolkodó embernek, hogy kik ezek az emberek. Úgy éreztem szétfeszít a düh és a megvetés.
3.) l998-ban Orbán peckes léptekkel ment el Barrosohoz, hogy engedélyezze a nagyobb költségvetési hiányt.
Meglehet, az elutasítás lobbantotta fel Orbánban a féktelen gyűlöletet az Unió ellen. A talpnyalóitól nem szokott ehhez. Ekkortól a kormányzás alapja a szemérmetlen lopás és ennek politikai hazugságokkal történő gondos körül bástyázása kezdődött el. Ennek iskolapéldája volt az orbáni jelmondat, hogy nagymértékű tőkeinjekciókkal kell megteremteni a hazai burzsoáziát, mert csak ez garantálja a gazdagodást. És miután elkezdtek ömleni a gigantikus összegű uniós támogatások, hát lopták is szorgalmasan, hamis beszámolókkal, számlákkal álcázva, és ezzel idomítva a szervezeteket is. (Az Unió meg mindent látott, de minden felett szemet hunyt Merkel követelésére.) Hiába ment ki előadást tartani Magyar Bálint a maffiaállamról, hiába mentek tényekkel alátámasztott szakértői vélemények arról, hogy a támogatások legalább kétharmadát ellopják, mintha süket füleknek mondták volna. Miközben joga és szerintem kötelessége is lett volna az EU-nak a támogatások felfüggesztése. Mély csalódás volt ez, és irtózatos düh tombolt bennem. Nem ritkán, olvasva vagy hallva a híreket, hangosan kiabáltam a süket és vak EU-nak, hogy nem látjátok, mi történik itt? Nem akarták látni. Ekkor kezdtem mind gyakrabban kilátástalanságot érezni. Hiszen itthon az € milliárdokkal megszilárdult hatalom lassanként mindent leuralt és egy illiberális demokráciát, magyarul: diktatúrát épített ki. Elindult a menekülés is az országból.
4.) Szinte naponta történtek a gigantikus lopások, végül már minden gátlást levetkőzve.
Megtehették, hiszen minden hatóság, szervezet vezetőit lecserélték 9-12 évre kinevezett totálisan lojális pártkatonákra. A feljelentéseknek értelme sem volt – hacsak az nem, hogy a feljelentőt hurcolták meg.
5.) Lopva kiépült a totális ellenőrzés rendszere is.
A munkahelyi vezetők naponta ellenőrizték a dolgozók posztjait. Ha ezekből kormánykritikus álláspont volt kikövetkeztethető, a beosztottal közölték: még egy ilyen, és ki van rúgva. Az önkormányzati ügyintézőknél beépített spiclik jelentek meg ügyfélként, akik provokálták az irtózatos munkateherben, megalázó fizetésért gürizőket, és ha nem kedves, mosolygós volt a válasz, azonnal rohantak jelenteni, és ismét kirúgással fenyegették a szakembereket. Akik persze menekültek, a végén már az utánpótlásról se tudtak gondoskodni – de nem baj. A lényeg: a NER rendszerében mindenki boldog és aranyos. A még dolgozó barátnőimmel a gyerekek e-mailjein keresztül tudták megbeszélni a napi sérelmeket és megaláztatásokat, pedig akkor még nem is volt Pegazus! Az elviselhetetlenség elkeserítő felhője lepte el a mindennapjaimat.
6.) Egy idő után még megszépítő hazugságokkal, de lehetett vigasztalni magunkat: naponta csorbult a szabadságunk.
Akkoriban jó munkahelyek börtönné váltak, megszűnt a megszokott színvonalas sajtó, KESMÁ-ba tömörítették őket, vagy elkonfiskálták, lásd Népszabadság, Index, Origó, megpróbálták alattomosan lényegében betiltani, lásd Klub Rádió. Még vigaszunk se lett. De persze minden szférában ez történt: a művészeti életben, oktatásban, – nem folytatom.
7.) Nyíltan rasszista, sőt náci szövegek jelentek meg.
A cigányokat, menekülteket csak dehumanizáló jelzőkkel említették, mi pedig eltaposandó férgekké váltunk. Ez volt az a pont, amikor végleg feladtam a reményt, és csak sötéten láttam a jövőt.
8.) A Fidesz ideológiai erőszakot követett el a társadalom jelentős részén.
A politikusok csak a politikai vallásosság – általuk emelkedettnek tartott – nyelvén hazudoztak, és azt közvetítették, hogy csak a vallásos ember a tisztességes, jó polgár. Az iskolákat, szociális intézményeket sorban adták át elsősorban a katolikus egyháznak, kisebb mértékben a reformátusoknak. Kis településeken, ahol csak egy iskola van, a gyerekek nem tudtak hova menni, a tehetősebb szülők – kevesen voltak – inkább naponta utaztatták a gyerekeket állami iskolákba. Hogy mi történt ezekben az intézményekben, arról jobb nem beszélni. Ezekről már kezdenek az adatok szivárogni. Feneketlen düh, a megalázottság érzése telepedett rám. Még az érzéseimet is uralni akarják!
9.) Külföldön minket tartottak az utálatos képnek a falon.
Megvetettek bennünket, és nem értették, miért választjuk meg ezt a maffiát mindig újból? Egyszerűen nem lehetett elmagyarázni, mi folyik itthon. Ugyanakkor a kevésbé tanult, vagy érzelmileg irányítható embereket totálisan képes volt a NER manipulálni az ordas hazugságokkal. Mit lehetett erre tenni? Érvelésnek, magyarázatoknak nem volt értelmük, mert a hit, a szerelmes lángolással szemben egyszerűen nem lehet vitázni, meggyőzni senkit. Próbáltam évekig – nem sikerült. A végén eljutottam oda, hogy én ebben a rettenetes elnyomásban fogok már meghalni. Nincs semmi remény. Olykor megálltam, hogy egy-két napig nem olvastam, hallgattam híreket, de ez se volt jó megoldás, hiszen minden reggel a Klubrádió szólt, és mégis mindenről tudtam. Megadtam magamat. Soha nem éreztem magamat olyan megalázottnak és meggyötörtnek, mint a végén.
10.) És végül hab a tortán: az arcom ropogósra sült a szégyentől, hogy Orbán nemhogy a diplomáciai érintkezést, de jó modor minimumát se ismeri.
Nem tudja, mire való a nagy, fehér damaszt szalvéta; az inge nyakába tömködte az egyik csücskét, böfögött az asztalnál, nem tudta, hogyan kell tisztességesen használni az evőeszközöket, én itt, a falusi magányomban is a föld alá süllyedtem a szégyentől. Persze, az is, ahogy zsebre dugott kézzel vonult be az EU épületébe és lenéző vigyorral szemlélte a körülötte állókat. Majd attól is, hogy a tárgyalások szünetében a kis beszélgető csoportok riadtan szorosan összezártak, amikor közeledett feléjük, mert szóba se akartak állni vele. És ez az ember az én miniszterelnököm is! Micsoda szégyen!
A FB-kommentelők sokszor ostorozták önmagukat, mi is tehetünk arról, hogy ide jutottunk. Nem értettem ezzel egyet – de az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, talán mégis igaz ez a keserű állítás. Eltűrtük. Meghunyászkodtunk. De ez csak részben a mi hibánk, mert mihelyt megjelent egy karizmatikus figura, aki képes volt megfogalmazni a növekvő tömeg indulatát, és képes volt vállalni a rengeteg veszéllyel járó politikai vezetést, és az elégedetlenek élére állt, a tömeg is felbátorodott, eredménye is lett.
Mi lett mára a rossz érzéseimmel? Nos, a szorongás, a kétségbeesés, a kilátástalanság eltűnt. De a félelem megmaradt. Ma már inkább azt érzem félelmetesnek, hogy a korábban amorf tömeg képes lesz-e belátni, hogy a múlt felszámolása, a demokrácia helyreállítás időigényes munka lesz, és nem fordul-e az elképesztő sikert elérők ellen? De ami a legszörnyűbb: a szégyen nem múlt el teljesen, jóllehet a magam keretein belül tettem is a rendszer és annak bukása ellen. De a remény nem fogyott el.
Simony Emőke