Gimnáziumi tanár vagyok. Amikor a tanársztrájkok voltak, én is ott voltam. Legalábbis egy darabig. A barátnőm tartotta bennem a lelket. Hittünk benne, hogy nemcsak magunkért állunk ki, hanem a gyerekekért is – kezdi levelét egy jelenleg is dolgozó pedagógus az elmúlt 16 évről.
Azért, hogy legyen még értelme tanítani. Hogy ne kelljen lehajtott fejjel bemenni az órára, miközben pontosan tudjuk, hogy amit velünk csinálnak, az már rég nem szakmai kérdés.
Aztán egyszer csak komolyra fordult a dolog. Már nemcsak arról volt szó, hogy ki mit gondol, ki mennyire bátor, ki mennyire hangos. Hanem arról, hogy kit rúghatnak ki.
Én akkor megijedtem. Szereztem egy orvosi igazolást, hogy a gyerekem beteg volt, azért nem mentem dolgozni. Papíron minden rendben volt. Nem lehetett belém kötni. Megúsztam.
A barátnőm nem. Ő nem keresett kiskaput. Nem hátrált ki. Nem magyarázta meg. És kirúgták.
Emlékszem, amikor elment. A gyerekek sírtak.
Leveleket írtak neki, olyanokat, amiket egy életen át megőriz. Hogy mennyit jelentett nekik. Hogy nem felejtik el. Hogy ő volt az a tanár, aki miatt érdemes volt iskolába járni. Tőle tanultak hinni valamiben. Szép volt. Megrendítő volt.
De a meghatottságból nem lehet rezsit fizetni. Mert nem talált könnyen állást. És a gyerekek könnyei nem oldották azt a szorongást, ami utána jött. A barátnőm eladósodott. (Próbáltam segíteni neki, de nem tudtam túl sokat) Testileg, lelkileg megtört. Volt, hogy kórházba került. Néha még most is gyógyszert szed. És én, aki ugyanott álltam mellette az elején, azóta is dolgozom. Tanítok. Bejárok. Fizetést kapok.
Én megúsztam. Ez a szó azóta is bennem van. Nem vagyok büszke rá, szégyellem magam. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak szégyent érzek. Mert örülök, hogy én nem mentem tönkre.
Örülök, hogy nem vesztettem el a munkám. És közben szégyellem magam, hogy örülök.
Az elmúlt 16 év egyik legnagyobb bűne talán éppen ez: hogy olyan helyzetekbe kényszerített bennünket, ahol a tisztességnek ára van, a túlélésnek pedig szégyene.
A barátnőm bátor volt. Én gyáva. Ő veszített, én megúsztam.
Talán most majd visszajön tanítani. Hogy nézek a szemébe?
A.K.