„Ha egy rendszer folyamatosan megalázza, veszélyezteti és cserbenhagyja a betegeket, akkor, aki ezt szó nélkül kiszolgálja, az előbb-utóbb maga is a rendszer részévé válik.” Vallomás az elmúlt 16 évben leépült egészségügy hatásáról.
Ötvenhat éves vagyok, szívgyógyász. Három éve Svédországban dolgozom. Amikor ezt elmondom régi ismerősöknek, szinte mindig ugyanaz a kérdés jön:
– Ennyivel többet fizetnek?
És ilyenkor mindig zavarba jövök egy kicsit.
Mert persze, többet keresek. De nem ezért mentem el.
Őszintén? Nekem az utolsó magyarországi fizetésem sem volt már kevés. Nem a pénz miatt csomagoltam össze ötven felett az életemet, és nem azért hagytam ott a betegeimet, mert hirtelen „nyugati álmot” akartam kergetni. Hanem mert egy ponton már nem bírtam tovább nézni azt, ami az egészségügyben történik.
Az ember azt hinné, hogy az orvost leginkább a halál viseli meg. Pedig nem. A legtöbbünket inkább a tehetetlenség őrli fel lassan. Az az érzés, amikor pontosan tudod, mire lenne szüksége a betegnek – csak nincs időpont, nincs műszer, nincs gyógyszer, nincs ágy, nincs ember. És közben ott ül előtted valaki, aki bízik benned.
A szomszédom tavaly nyáron hasi ultrahangra próbált időpontot kérni. Epekő gyanúja volt. Februárra kapott volna időpontot. Februárra. Addigra a köve beékelődött. Életveszélyes állapotban került műtőbe. Túlélte – de csak hajszálon múlt.
És ez már régen nem egyedi történet.
Naponta látjuk az eltolódó műtéteket. A hónapokat, néha éveket csúszó vizsgálatokat. A várólistákat, amelyek mögött emberi sorsok vannak. A kimerült nővéreket. A kiégett orvosokat. A családokat, akik már annak is örülnek, ha „valahogy sikerült bekerülni”.
Sokáig próbáltam úgy gondolni minderre, hogy nekem maradnom kell. Hogy pont most nem szabad elmenni. Hogy tisztességes ember nem hagyja el a süllyedő hajót.
Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy minden nap kompromisszumokat kötök.
Nem a szakmával. A lelkiismeretemmel.
És egy idő után már nem tudtam elhessegetni a gondolatot: ha egy rendszer folyamatosan megalázza, veszélyezteti és cserbenhagyja a betegeket, akkor, aki ezt szó nélkül kiszolgálja, az előbb-utóbb maga is a rendszer részévé válik.
Nem akarok igazságtalan lenni. Rengeteg fantasztikus ember dolgozik ma is otthon az egészségügyben. Orvosok, ápolók, asszisztensek, mentősök – emberfeletti erővel. Sokszor teljesen reménytelen körülmények között. Hősök ők, tényleg.
De én elfáradtam.
És egy ponton azt éreztem: ezzel már nem tudok, nem akarok bűnrészességet vállalni.
Svédország nem tökéletes. Ott is vannak hibák, várólisták, nehézségek. De ott legalább azt érzem, hogy a rendszer alapvetően meg akarja gyógyítani az embert – nem csak túlélni próbálja a következő napot.
Néha szégyellem magam, hogy eljöttem. Máskor meg azt szégyelltem volna, ha maradok.
Most kivárok. Várom, hogy lesz-e változás. Ha lesz, ha látok igazi fejlődést, együttműködést – akkor igen. Akkor hazajövök.
Dr. S. I.