Április 12. óta sokat gondolkodtam azon, hogyan alakult volna az életem a NER 16 éve nélkül. Szinte biztosra veszem, hogy jobban tudtam volna érvényesülni a hazai civil vagy tudományos életben.
Több lehetőségem lett volna publikálásra, nyilvános szereplésre, pályázati pénzek megszerzésére. Kis szerencsével akár még egy minisztériumi állást is megcsíphettem volna.
Mindenekelőtt azonban nem éreztem volna úgy, hogy megalkuvás nélkül nincs jövőm Magyarországon. Ha közvetlenül nem is, áttételesen mindenképp a rendszer részévé kellett volna válnom.
Valószínűleg kevesebb időt töltöttem volna külföldön is. Kevesebb napot azzal, hogy magyarázkodom Orbán Viktor miatt.
Hogy újra és újra elmondom: nem, a magyarok többsége nem azonos a Fidesz korrupt, kirekesztő, idegenellenes politikájával. Sohasem fogom elfelejteni, amikor 2015 őszén perui barátaim hitetlenkedve kérdezték egy limai étteremben: a magyarok tényleg ennyire rasszisták? Aznap ugyanis minden helyi újság címlapján László Petra szerepelt, aki az N1TV operatőreként Röszkénél elgáncsolt egy szír kislányt, és felrúgott egy gyerekével a kezében menekülő férfit. Égett a pofámról a bőr. Próbáltam magyarázni a magyarázhatatlant: ilyesmi nem fordulhatott volna elő az orbáni gyűlöletpropaganda nélkül. De addigra már késő volt.
Elkönyvelték, hogy a magyarok ilyenek.
Azt hiszem, aznap el is tört bennem valami. Később már nem szívesen hivatkoztam magamra magyarként. Inkább kelet-európaiként, ritkábban New York-i magyarként vagy zsidóként mutatkoztam be. De többnyire inkább hallgattam.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az én relatíve szerencsésen alakult történetem – New Yorkban élek, és egy nagy nemzetközi civil szervezetnél dolgozom – nem hasonlítható össze azokéval, akiket anyagilag, mentálisan vagy morálisan tett tönkre ez a rendszer. A gonoszság azonban mindenkin nyomot hagyott, azokon is, akik elmentek és azokon is, akik maradtak. De azok sem maradnak ki, akik Orbán Viktorra szavaztak. Ezt pedig sosem fogom megbocsátani a Fidesznek.
Klopfstein Kornél