„Ha nincs Fidesz és visszamegyünk a feleségemmel Budapestre anno, lennék ma ilyen szabad?” – Derdák András mesél az elmúlt 16 év eseményeiről, és ami még előtte történt.
Vallomás 1: sose akartam külföldön élni és
Vallomás 2: sose vágytam arra, hogy másik állam polgára legyek.
Következtetés: ma kettős állampolgár vagyok, és idén már huszonegyedik éve nem élek Magyarországon. Az életem persze 2010 előtt kezdődött, és nem független a Fidesztől – sőt. Függő vagyok.
Bár az alapításban nem vettem részt, 1989-ben beléptem a Fiatal Demokraták Szövetségébe.
Óbudán a barátaimmal megalapítottuk a helyi csoportot, aztán én lettem a legfiatalabb önkormányzati képviselő a III. kerületben és a Fővárosi Önkormányzatban. A ciklus vége felé Ungár Klárával, Molnár Péterrel, Hegedűs Istvánnal és az azóta vállalhatatlan Fodor Gáborral együtt az egész kerületi csoport kilépett a Fideszből, mert éreztük, sőt: láttuk, hogy a hajó rossz irányba megy.
Mennyire igazunk lett! Megcsapott bennünket az előszele annak, ami aztán kontinentális bűzzé fejlődött.
Banán Klub néven hoztunk létre egy kis, egyesületi kultúrházat 1993-ban a barátaimmal. A Fidesz első hatalomra kerülése, 1998 négy szűk esztendőt hozott: tiltó listán voltunk, nem nyerhettünk pályázatot, nem vehettünk részt minisztériumi programokon. Túléltünk.
Amikor váratlanul elvesztették a választást 2002-ben, Mizsei Zsuzsával nekünk jutott az a megtiszteltetés, hogy lemossuk a Millenárisra tapadt összes rossz konnotációt és az Álmok Álmodói helyén valódi, élő kulturális teret teremtsünk.
Bokáig jártunk a kézzel írott, nyolcszáz milliós számlák és az egyéb lopatív kellékek és díszletek között.
Észbontó volt látni azt a pimaszságot, ami persze szerény modell, makett volt a következő kormányzásukhoz képest.
2005-ben Bozóki András kulturális miniszter kinevezett a Párizsi Magyar Intézet – Collégium Hungaricum élére, kulturális attasénak. A Fidesz második hatalomra kerülését megelőző öt esztendőben tehát diplomataként szolgáltam a hazámat és a szakmámat, a kultúrát. A mandátumom utolsó fél éve már a választások utánra esett. Arról természetesen egyik oldalon se lehetett szó, hogy maradjak a területen, de a kulturális diplomáciát irányító újak és én is tudtam, hogy ezt a néhány hónapot jobb kibírni. Nem volt mentes „cohabitation” aljas vacakolásoktól, kicsinyes személyes piszkálódásoktól: Orsós László Jakabbal bennünket ellenőriztek a legalaposabban, a legtöbbször. A belső ellenőrök már nem is vettek, csak Párizsba szóló jegyet, a visszautuk valahogy rendre elmaradt, mert újabb vizsgálatra kaptak utasítást…
A végén különösen pitiáner módon próbáltak személyes fájdalmat okozni.
Öt esztendő után, az utolsó szolgálati napomra, december 31-re megbeszéltem a szomszédban székelő 6. kerületi polgármesterrel, Monsieur Lecoq-kal, hogy személyesen levezényli az esküvőnket. Jóban voltunk, szeretett bennünket, örömmel vállalta. A hivatali utat betartva augusztusban erre engedélyt kértem és kaptam arra, hogy a bezárt Intézetben az év utolsó napján magán programot bonyolítsak. Aztán december közepén – amikor már nem sok mindet lehet tenni – főigazgatói utasításban tiltották meg ezt, megfenyegetve a dolgozókat, ha esetleg a tiltás ellenére mégis megtartanánk a bulit… Végül persze nagy kegyesen engedték, de azért volt pár nehéz éjszakánk.
Átadás-átvételről nem is álmodhattunk. Az utódomat, a kiváló történész Ablonczy Balázst három hónappal később küldték ki, jóllehet előre tudható volt, hogy kell valaki a helyemre. Ez persze nem gonoszság, csak pazarlás a tudással: nem lehetett semmit átadni, nem lehetett folytatásban reménykedni. Amikor én érkeztem, 2005-ben egy hónapon át két igazgató volt: a régi és az új, hogy legyen folytonosság, hogy be lehessen mutatni a legfontosabb partnereket etc. A diplomáciában a személyes kapcsolatok, a bizalom sokat ér…
Tudtam, hogy feketelistán vagyok.
Nem csak a párizsi évek miatt, nem csak az azt megelőző millenárisos évek okán, hanem már az 1993-as kilépésünk miatt Kövér László első füzetében is szerepeltem. Ha hazamegyek, a szűk hazai kulturális életben nem fogok állást találni. Nem mondom, hogy könnyedén, de végül kötélnek álltunk és elvállaltuk a Sziget franciaországi képviseletét, amelyet az abban az évben tragikus hirtelenséggel távozott barátunk, Rády Kriszta kezdett el felépíteni. Minket is meglepő módon nem Budapestre, hanem Montpellier-be költöztünk 2011 elején.
Hálás vagyok a sorsnak, mert végül mindig, minden, néha még oly ijesztő helyzetben is lett valami megoldás. Sok ennél jelentősen nehezebb élet van – nem is erről gondolkodom most hangosan, és nem sajnálom az életem kanyarulatait, maximum némi hümmögés közepette megállapítom, hogy nem a tervezett módon alakult. Úgy értem, ha hazamegyünk, a közszférában folytattam volna, most is egy kulturális intézményben dolgoznék.
Ehelyett saját céget alapítottunk, vállalkozásba fogtunk – mondom, van ennél rosszabb! Volt 10 évem az egyesületi (nonprofit) szektorban, aztán jött 10 esztendő a köz szolgálatában, majd egy újabb tíz éves harmad vállalkozóként.
Amikor elolvastam a felkérést ennek a szövegnek az elkészítésére, arra gondoltam, hogy sokkal érdekesebb volna, ha elgondolkodnék a szabad akaratról. Arról, hogy mennyire vagyok tudatos alakítója a saját életemnek, vagy mennyire sodródom. Aki külföldre költözik, sokszor kapja meg azt a kérdést, hogy nem akar-e hazaköltözni.
Tőlem mostanában azt is kérdik, hogy nem bánom-e, hogy nem vettem részt a Tisza áradásában?
És innen már csak egy lépés volt a végső kérdés: hogy vajon mi az élet célja, és hogy hol a boldogság?
Nekem ötvenéves koromig nagyjából egyenes irányú életem / karrierem volt. Egy (igen tág) területen mozogtam, mint kultúraközvetítő. A #kastélyprojekt ezt váltotta fel/le, s ebből a szempontból új megvilágításba került az a kérdés is, hogy mitől vagyok boldog az életben. A COVID óta, vagyis 2022 óta egy alig’ezer lelkes dél-francia faluba költöztünk, ahol a hegyek lábánál, néhány családdal összefogva megvásároltunk egy festői, 400 éves udvarházat a patak partján. Azóta ezt igyekszem felújítani és gazdaságosan üzemeltetni, mint „third place”: koncertek, táncelőadás, jógaórák, kiállítások és rajzszakkör váltják egymást. Hogy megéljünk és visszafizessük a beindulás költségeit kiadunk két szobát és üzemeltetünk egy cuki kis éttermet is. Majd’ háromszáz barátunk fordult meg itt az első pár évben önkéntesként segítve a beindulást. Sose voltunk egyedül.
A klasszikus modell a munkába járás – fizetés – a szűk család és a nyaralás. Ehhez képest én teljesen másképp rendeztem be az életem második ötven évét: nincsen fizetésem, nem járok nyaralni, viszont olyan helyen élek, ahová az emberek vágynak. Nincsen főnököm, mégis ki vagyok szolgáltatva általam nem, vagy csak nehezen befolyásolható erőknek. Kiteljesítem magam, miközben egy csepp hegyi faluban vendégfogadóst alakítok. Ez persze egy szűkebb szerep, mint egy ország teljes kultúráját, tudományát és oktatásügyét képviselni, de mégse lelombozó. Tudom, hova akarom eljuttatni azt a projektet, sőt már látom azt a völgy-fesztivált, amit ide teremtünk majd. Benne van még 2-3 ilyen hely megszerzése és beindítása is.
Az életminőségem alapvetően különbözik a korábbi életemben megszokottaktól.
Nincsen közlekedés, nincsen dugó, nincsen zaj, Franciaország legnagyobb természetvédelmi övezetében élek, egy faluközösségben, ami hol befogad, hol kitaszít, de amiben részt kell/lehet venni. Egy idegen országban próbálok érvényesülni, idegen nyelven, idegen kultúrában. Elképesztően sokat és finomakat főzök, nagyon jó alapanyagokból. Hiányoznak a barátaim, de van Facebook és szinte mindent követek, ami fontos. Itt él velem az idős anyukám és nem kell őt otthonba dugnom. A lányom ezen a fantasztikus helyen nő fel két nyelven, szabadon, sok-sok baráttal, közösségben, patakkal, egy fantasztikus (és ingyenes) iskolában. A tevékenyégem horizontja korlátozott, miközben bármikor dönthetek másképpen.
Ha nincs Fidesz és visszamegyünk a feleségemmel Budapestre anno, lennék ma ilyen szabad…?
Derdák András
(Fénykép forrása: Derdák András facebook oldala)