„El kell ismernünk az áldozatok történeteit. El kell ismernünk a hősi ellenállók erényeit. De a legtöbben nem vagyunk egyik sem, és nem célszerű felfokozott érzékenységgel elválasztani egymástól az „ők” meg a „mi” táborait” – írja Babarczy Eszter az elmúlt 16 év eseményeiről.
Az elmúlt tizenhat évem
Nem vagyok áldozati identitású ember. Ellenálló-identitású ember sem vagyok. Ezek baloldali identitások, amelyeket sokan lelkesen építgetnek magukban, én azonban konzervatív irányba hajló liberális gondolkodó vagyok. Egy sarokköve van a létezésemnek: nem okozni fájdalmat, csökkenteni mások szenvedését, szeretettel, odafigyeléssel gyógyítani. Nem sérelmi keretbe helyezem magam, nem számolgatom, hányféle méltatlanság történt, min kell felháborodni. Nem keresem a bűnösöket, a megkövezni-valókat. Kooperatív az identitásom, az „igen, és” iránymutatása uralja. Építsünk valamit együtt, ami szenvedést csillapít.
Mivel 2010-ben azon az állásponton voltam, hogy kormányzóképesség szempontjából előnyös, ha a Fidesz kétharmadot szerez, ennek a terhét cipelem azóta is. Nem akarok mentegetőzni: a Fidesz visszaélt a kétharmadával és olyan rendszert épített, amely egyre jobban fojtogatott mindenkit, aki nem állt be a klientúrába. A mostani kétharmadot is támogattam: ugyanezt a kérdést fel lehet és kell is tenni vele kapcsolatban. Ha van egyáltalán valami határozott politikai álláspontom, az a klientúra-ellenesség. De 2010-ben ezt nem tudtam még: a 1998 és 2002 közti kormányzás számomra nem egy neofeudális fordulatot vetített előre. 2010-ben úgy gondoltam: nézzük meg.
S egyhamar kiderült, hogy a kétharmadukkal visszaélnek.
Nem érzem magam forradalmárnak azért, mert 2010-11-ben egy tiltakozó mozgalom egyik arcaként szerveztem az Egymillióan a magyar sajtószabadságért (rövidebb nevén: Milla) tüntetéseit a médiatörvény és aztán az alaptörvény ellen. És nem érzem magam áldozatnak azért, mert 2011-ben részben politikai okból kirúgtak az egyetememről, bár egyébként éppen azért, mert túl megértő, túl jóhiszemű voltam a választások előtt a Fidesz-alakította kormánnyal a kétharmados cikkemben. Nem áldozat és nem ellenálló: közvetítő vagyok.
Szerencsés életem volt. Közönséges egyetemi oktató voltam és szakszervezeti vezető. Nem értek különösebb sérelmek. A könyveimet kiadták, persze nevetséges összegeket kaptam értük, de a könyvpiac már csak ilyen. A köztévébe egy idő után nem hívtak, még úgy sem, hogy egyedül képviseltem ellenzéki narratívát két-három kormánypártival szemben, de hát megvan az ember a köztévé nélkül is. A fizetésem szánalmas volt, de fordításból eltartottam magam. Egy darabig dolgoztam olyan projekten is, ami mögött – mint egy idő után kiderült számomra – NER pénz volt, ezt aztán hamar abbahagytam, mert szuicid lettem már a gondolattól is, hogy tőlük húzok fizetést.
A tanításba soha nem szóltak bele, a szabadságom sértetlen volt.
Sokszor elgondoltam persze, hol húznám meg a határt. Ha valaki bele akar szólni abba, mit tanítok. Ha valaki leszól, hogy kit kell átengedni és kit kell megbuktatni. Ha valakit nyilvánvalóan politikai okból akarnak eltávolítani az egyetemről. Jellemzően nem voltak ilyen konfliktusok, ha voltak, akkor megoldottam őket.
Amit én megéltem ebben a tizenhat évben, az nem személyes sérelmek sorozata, hanem a közbeszéd lélekpusztító eldurvulása. Az a jelenség, hogy egyre jobban hiszünk a saját narratívánkban, visszavonulunk a minket védő visszhangkamra falai közé, egyre kevésbé vagyunk kíváncsiak arra, hogy mi honfitársaink története, narratívája. Ezeket a velünk politikailag nem együtt lelkesedő és felháborodó honfitársainkat már nem is honfitársaknak, inkább kártékony parazitának és/vagy megvezetett vaksi földikutyának láttuk, mindkét oldalon, akiktől alapvetően jobb volna elvenni a választójogukat. Egy szóval írja le ezt a politikatudomány: polarizálódtunk. De helyesebb ezt bántalmazásnak nevezni. És bántalmazás esetén mindig a hatalmi pozícióban lévő emberé a nagyobb felelősség. Tehát a kormányé és holdudvaráé. De a felelősség kiporciózásából nem maradhat ki az ellenzéki közeg sem, amelyben nem lehetett elismerni, hogy a Fidesz-szavazók között vannak jóravaló, országukat támogató, szakmájukban hívő emberek is. Nem egy valóságban éltünk már. És azóta sincs bizalmunk egymás iránt. Nincs esély kormányokon átívelő konszenzuális célokat kitűzni.
Mindent bedarált a pártok hatalmi logikája.
Fizikailag gyáva ember vagyok, és semmitől sem félek annyira, mint a polgárháborútól, hideg vagy forró formájában. Ezért voltam az utcán már 2006-ban is, dokumentálni, ami történik, ezért jártam tüntetésekre lelkesen: a béke és az erőszak közti határt kitapintani. Az elmúlt tizenhat évem nem azzal telt, hogy dühöngtem, amiért a Fidesz azt csinálja, amit csinál – ha tudtam, felszólaltam konkrét intézkedések ellen, vagy éppen, ritkán, mellett, de nem ez volt az életem középpontjában. Felhatalmazást kaptak, kormányoztak. Számomra, liberális emberként, az volt a fontos, hogy az állampolgár, a független sajtó és a civil szféra megtarthassa ellenőrző funkcióit, amelyet a hatalom minden eszközzel próbált ellehetetleníteni. Ezért minden létező független sajtótermékre előfizettem, arra is, amellyel politikailag nem értek egyet, és nagyon sok ellenállást jelentő civil szervezetet támogattam pénzzel vagy munkával. Kétségbeesve láttam, milyen kevesen vagyunk, akik kutya kötelességünknek tekintjük, hogy támogassuk a hatalmat ellenőrző struktúrákat. Nagy deficit van Magyarországon öntudatos polgárból. Önjelölt hősök vannak, de a szabadság napszámosai hiányoznak.
Az életem középpontjában az elmúlt tizenhat évben leginkább ez volt: hogyan lesz ebből újra egy nemzet, egy bizalmi közösség, amelyben emberek nem akarják elvágni egymás torkát pusztán azért, mert a politikai elitnek kényelmes az uszító retorika.
Tizenhat éven át próbáltam innen, onnan, amonnan megérteni azt a narratívát, amelyben Orbán Viktor a hős.
Minden narratívának van valós magva, ami köré a maga mitológiáját kiépíti, ehhez a valós maghoz akartam eljutni. Megérteni, miért történhetett, ami történt. Mert abban biztos voltam, és most is biztos vagyok, hogy a mi narratívánk a maffiaállamról nem alkalmas arra, hogy megragadja a Fidesz-szavazó élményeit. Ahhoz, hogy honfitársnak lássam, értenem kell egy kicsit, mi mozgatja, mi lelkesíti, mi a félelme és mi a vágya. Azt hiszem, többet harcoltam ebben a tizenhat évben a politikailag velem egy térfélen lévőkkel, akik legszívesebben figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy Orbánnak volt legitimitása. Hogy tudott valamit, ami kellett a magyaroknak. Tudott hozzájuk szólni.
Végül ezt az engem rágó kérdést Kovách Imre és Dupcsik Csaba fogalma, az integrálás válaszolta meg. Orbán afféle abszolút uralkodóként felépített egy rendszert, amely a legmélyebb szintekig kiépítette a klientúrákat és integrálta a magyar választókat, a gazdagoktól a mélyszegényekig. Mindenki tudta, kihez kell fordulnia, ha baja van. Mindenki tudta, hogy a segítség ára a lojalitás. Egy új pártállamot épített, amelyhez olyannyira hozzászoktunk a szocializmus idején, hogy nem volt nehéz visszazökkeni bele. És ez az új pártállam, ha lojális voltál, kellemes arcát mutatta. Felém, a liberális értelmiségi felé, a kellemetlent: mindent, ami nekem fontos volt, begyűrt, felszámolt, kiéheztetett, elfoglalt, mérhetetlen gőggel lerombolt. De ez csak az egyik maszk volt a Fidesz politikusai számára, az identitásépítés része, az ellenség definiálása, a verbális agresszióra adott engedély, a gyűlölködés nyersanyaga. A szavazók számára fenntartottak egy integratív, joviális arcot, amely ígért: biztonságot és lehetőséget, ha mégoly szegényeset is. Az elmúlt években megismertem sok jóindulatú, intelligens, szakmáját szerető, csöppent sem korrupt Fidesz-szavazót. Az lett a szenvedélyem, hogy megértsem az ő választásukat.
Nem sokszor találkoztam azzal a dilemmával az elmúlt tizenhat évben, hogy együttműködjek-e a pártállami struktúrákkal.
Nem kerültem ilyen helyzetbe, nem kértem támogatást, ösztöndíjakat, bár nem is határoltam el magam a nagy nyilvánosság előtt olyan (tiszteletreméltó, ugyanakkor szerintem téves) következetességgel, mint azok, akik mondjuk a Petőfi Irodalmi Múzeumba vagy a Műcsarnokba be se tették a lábukat. Én a PIM-ben és a Műcsarnokban is azokat a szakembereket láttam, akik ott dolgoztak és igyekeztek jól dolgozni. Nem láttam indokot rá, hogy tőlük elhatárolódjam. Nem minősítette őket a szememben az, hogy ki van a fejük fölé kinevezve. Normalizáltam ezzel a rendszert? Igen. Mert abban hiszek, hogy normális emberek normális munkát végeznek szívvel-lélekkel, tekintet nélkül arra, ki van hatalmon. Nem teszem függővé az együttműködésem felsőbb instanciáktól. Azzal túlértékelném őket a tényleges munkát végzők kárára.
A normalizálás megérdemel még egy bekezdést, mert ez a legsúlyosabb vád irántunk, akik nem lázadtunk nagy gesztusokkal. Nem váltottam kiadót, amikor az MCC megvette a Librit, mert nekem a szerkesztőmhöz fűződő személyes lojalitás többet számított, mint a politikai plecsni, amit ellenállóként magamra tűzhettem volna.
Mit normalizáltam ezzel?
Azt, hogy egy cég megvesz egy másik céget, és az ügymenet nem változik. Ha változott volna az ügymenet, ha egyszer csak utasítás érkezik, hogy kit kell cenzúrázni vagy nem kiadni, biztos léptem volna. Így nem láttam okát. Az a tény, hogy politikai kötődésű cég lett a tulajdonos, nekem nem morális kérdés. A politika világa számomra eleve amorális. Ami morális kérdés, az az, hogy hagynak-e embereket tisztességgel dolgozni. Hogy beleavatkoznak-e emberi viszonyokba aljas eszközökkel. A morális választásaimat más terepen élem meg: a szakmai és baráti lojalitás ilyen morális dimenzió. A politikai kötődés az én szememben önmagában nem az. Ha az lenne, el kellett volna menjek az országból, mert nem volt olyan munkahely, amely valahogyan ne lett volna bekötve.
Nekem nem politikai etikám van, hanem negatív utilitárius morálfilozófiám. Morális szempontból egyetlen dolog számít csak: csökkenti vagy növeli valami a szenvedést, mások szenvedését. Íróként, publicistaként nem a hatalom foglalkoztat, hanem a szenvedés és lehetséges enyhítése. A politika morálisan semleges, mert a hatalom logikája működteti, de lehet eszköz a szenvedés csökkentésére. Ugyanakkor jobb rá gyanakodni, bárki van is hatalmon. A legnagyobb tévhit az, hogy amikor „a mieink” vannak hatalmon, akkor a morál végre a helyére kerül és azontúl felülírja majd a politikai logikát. Nem írja felül. A „mieink” is hajlamosak klientúra-építésre. A „mieinknek” sem lesz feltétlenül első a szenvedés csökkentése.
Szükség van ellenőrző struktúrákra, civilekre, sajtóra, lelkiismereti parancsmegtagadókra, szivárogtatókra.
Talán a legközelebb az együttműködés dilemmájához akkor kerültem, amikor az egyetemünk a modellváltást választotta (hangsúlyozom, választotta, nem kényszer volt). Abban a folyamatban megéltem ütközéseket. Leginkább azonban annak az abszurditását, hogy egy működő intézményt nem javítani akarunk, korrigálni a hiányait, hanem lerombolni és az alapoktól újraépíteni. Ezzel nem tudtam egyetérteni. Végül el is hagytam a szenátust, mert nem láttam lehetőséget arra, hogy érdemben befolyásoljam azt a folyamatot, amely, bár jórészt demokratikus formalitások között, lényegében legyalulta az egyetemi közösség akaratát.
Most újra ott érzem magam, ahol ezt a szöveget kezdtem: nem sérelmi az identitásom, nem az áldozaté és nem a hősi ellenállóé. El kell ismernünk az áldozatok történeteit. El kell ismernünk a hősi ellenállók erényeit. De a legtöbben nem vagyunk egyik sem, és nem célszerű felfokozott érzékenységgel elválasztani egymástól az „ők” meg a „mi” táborait és fekete-fehér halmazokra, ellenállókra és kollaboránsokra osztani a világot, hogy ezzel definiáljuk a morális teret. A morális teret számomra egészen más dimenziók definiálják, nem politikaiak.
Az emberek többsége csak dolgozni akar és nem ártani másnak.
Az egyetem egy állandó átalakítás okozta félelemben és káoszban azért működött, mert mindenki dolgozott, mert szerette a szakmáját, mert felelősséggel viseltetett a diákok felé. Ez van a mélyben, ez a legfontosabb áramlat: emberek hivatástudata, akik se nem áldozatok, se nem hősök, hanem teszik a dolgukat és segítenek a másiknak.
Építettünk sok mindent ebben a modellváltást követő hat évben, ami jó és remélhetőleg tartós része marad az egyetemnek. Én például része voltam egy hátrányos helyzetű tehetségeket pártoló programnak, amelyre rendkívül büszke vagyok. Építeni kezdtünk több felesleges vagy rendszeridegen elemet is, amelyek leválnak végül az egyetemről, mert nem tudtak szervesülni. Nem kár értük. De számomra soha nem az a kérdés, kinek a projektje volt, az „övék” vagy a „miénk”, számomra a kérdés mindig az: morálisan és szakmailag jó-e? Hoz-e eredményt? Csökkent-e szenvedést? Növel-e örömet?
A „mi” és „ők”, a hatalmi harc logikájából kilépni és belépni abba a térbe, amelyben látjuk az emberi szenvedést. Ez az életem értelme. Sokan nem szeretnek érte. Nem baj. Engem erre visz az etikám, a lelkiismeretem.
Babarczy Eszter
(Fénykép forrása: Babarczy Eszter facebook oldala)