Ötvenhét éves voltam, amikor először megéreztem, hogy nem csak az a rossz, ha rosszat tesz az ember. Az is lehet rossz, ha csak hallgat – személyes beszámoló az elmúlt 16 év viszonyairól.
Egy vidéki javítóintézetben dolgoztam. Nem ezt álmodtam magamnak fiatalon, de az ember ötven fölött már nem nagyon beszél arról, mit álmodott. Sőt, nem is gondolkodik rajta.
Dolgozik, fizeti a számláit, próbál nem útban lenni senkinek. Én is ezt csináltam.
A fiúk nehéz gyerekek voltak. Legalábbis mi így mondtuk. Nehéz esetek, nehéz természetek, problémás gyerekek. Én tudtam, hogy mitől olyanok. Hogy átéltek sok mindent. Verést. Elhanyagolást. Félelmet. Intézeteket. Utcát. Szégyent. Dühöt. Olyan dolgokat, amiket egy gyereknek nem lenne szabad átélnie.
Én ezt tudtam. Mégis sokáig úgy tettem, mintha nem tudnám.
A válásom után kerültem igazán padlóra. Már a második házasságom volt – az első sem sikerült, de ott nem voltak gyerekek. Itt viszont igen. Már elmúltam 50, amikor a második megszületett. De a házasság nem működött. Nem volt nagy jelenet, nem volt üvöltözés. Csak hosszú évek fáradtsága, keserűsége, kimondatlan sérelmei, aztán egyszer csak vége lett. A lakás a feleségem nevén volt. Én egy sporttáskával jöttem el. Három ing, két nadrág, borotva, iratok, és a gyerekeim fényképei. Ennyi maradt abból az életemből, amit addig otthonnak neveztem.
Másik városban találtam munkát és albérletet.
A lakás nem volt jó, de legalább volt. És nem volt nagyon drága. Kulcsom volt hozzá. Azt jelentette, hogy van hova hazamennem. Hogy van hova hozni a gyerekeimet minden második hétvégén. Azt jelentette, hogy még nem csúsztam le teljesen.
Azóta mindig számoltam. Fizetés, lakbér, rezsi, tartásdíj, buszjegy a gyerekekhez, kaja, gyógyszer, ha muszáj. Cipőjavítás, ha már tényleg nem lehet tovább halogatni. Nem volt tartalékom. Csak a munkám volt. Ezért féltem.
Ezt nagyon nehéz kimondani, mert az ember szereti magát tisztességesnek gondolni. Én is annak gondoltam magam. Nem voltam durva a fiúkkal. Nem aláztam őket. Nem rángattam meg senkit. Nem élveztem, ha féltek. Én csak végeztem a dolgomat. Sokáig ezzel mentettem fel magam.
Aztán egyre többször láttam olyat, amit nem lehetett nem látni.
Egy-két kollégám úgy bánt a gyerekekkel, ahogy nem lett volna szabad. Először csak apróságoknak tűnt. Egy túl erős markolás a karon. Egy odavetett, megalázó mondat. Egy gúnyos nevetés, amikor egy fiú sírás szélén állt. Aztán már nem lehetett apróságoknak nevezni. Kiabálás zárt ajtók mögött. Fenyegetések a folyosón. Csend, amikor a gyerekek nem mertek megszólalni.
Én pedig láttam. És nem szóltam.
Mindig volt rá magyarázatom. Először az, hogy nem biztos, hogy jól láttam. Aztán az, hogy nem az én dolgom. És hogy úgysem hinnének nekem. Aztán az, hogy nekem most nem lehet balhém. Aztán, hogy majd legközelebb. Mindig majd legközelebb.
Volt egy fiú, Máté. Tizenöt éves lehetett.
Sovány gyerek volt, hegyes vállal, villogó szemmel, nagy szájjal. Az a fajta, aki azért támad, mert attól tart, hogy megtámadják. Egyik este rá került a sor – vele raktam rendet a foglalkoztatóban. A folyosóról akkor nevetés hallatszott. Az egyik kollégám hangja volt. Utána egy fiú sírása…
– Maga tudja, mi van itt – mondta Máté halkan.
Én pedig ott álltam egy kopott társasjáték dobozával a kezemben, és nem tudtam megszólalni.
Aznap este hazafelé végig a lakbérre gondoltam. Szégyellem, de így volt. Nem a gyerekekre gondoltam először, nem arra, mit kellene tennem, hanem arra, hogy ha kirúgnak, akkor mi lesz velem. Ki fog felvenni egy ötvenhét éves, elvált férfit? Meddig tudom fizetni az albérletet? Hová megyek, ha elfogy a pénzem? Mit mondok a gyerekeimnek, ha már nem lesz lakásom? Mit mond majd az anyjuk? Hogy ő megmondta. Hogy ő tudta. Hogy én mindent elrontok.
Féltem attól, hogy hajléktalan leszek. Féltem attól, hogy elveszítem a gyerekeimet.
De közben éreztem, hogy már így is elveszítettem valamit magamból.
Másnap reggel bementem, dolgozni. Máté meglátott. Egy pillanatra rám nézett, aztán elfordult. Ugyanúgy végeztem a dolgomat, mint máskor. De, amikor délután az egyik kollégám megint úgy beszélt egy fiúval, ahogy ember nem beszélhet gyerekkel, valami megütött belül. Megszólaltam. Csak annyit mondtam:
– Józsi, ezt ne.
A kollégám rám nézett. Először meglepetten, aztán gúnyosan.
– Mi van, Lajos? Normális vagy?
Éreztem, hogy elvörösödöm. A szívem úgy vert, mintha futottam volna. A lábam gyenge lett. Tudtam, hogy ebből még baj lehet. Azt is tudtam, hogy kinevethetnek, kiközösíthetnek, rám húzhatnak dolgokat, kirúgathatnak. Tudtam, hogy a lakbér jövő hónapban is esedékes lesz. És aztán ment minden tovább, ugyanúgy, mint azelőtt.
Nem hoztam helyre, amit addig elmulasztottam. Nem mentettem meg senkit. Nem töröltem el a gyerekek félelmét. És nem töröltem el a saját szégyenemet sem.
S.L.