Nem szenvedéstörténet, de mégis. Napok óta gondolkodom, hogyan tudnám megfogalmazni az elmúlt 16 évemet, életemet a NER-ben –, mennyire gyűlölöm ezt a mozaikszót, amely viccet csinál a borzalomból.
Borzalom – erős túlzás, hiszen borzalmas történelmi korszakokban lecsuktak, lágerbe, kényszermunkára vittek, talán tarkón is lőttek volna, míg viszont az elmúlt 16 évben regényeket írtam, amelyek meg is jelentek, unokáim születtek, cseperedtek, a férjem kiteljesedett gasztronómiai tudása révén finomakat ettem, a barátokkal együtt szitkozódhattunk és röhöghettünk, volt hol álomra hajtani a fejünket, igaz, a régi nagy családi lakás elúszott, de a gyerekek kirepültek, nekünk épp jó ez az új kicsi, bár még szokni kell (enyhe deklasszálódás), és nehéz volt gyomorgörcs vagy hányinger nélkül végigmenni a szülővárosom utcáit elborító, uszító, mérgező kék plakátok és a szaporodó hazug, dilettáns köztéri szobrok között, miközben elkövetkezett szakmám, a magyar film legsötétebb korszaka, de mégis sikerült a Vajna-rendszeren átcsúsznia az Aurora Borealisnak, Mészáros Márta és Törőcsik Mari gyönyörű búcsúfilmjének;
továbbá sokkoló volt, amikor egyik napról a másikra megszűnt a Népszabadság,
amit apám nehezen élt volna túl, de akkor már nem élt, fogyatkoztak a helyek, ahova dolgozhattam, kiszáradó, üszkös sivatag maradt a rádió, kulturális lapok, magánszínházak helyén, beszántották az 56-os intézetet, ahol a dokumentumfilmjeimet készítettem, de a veszteség, persze, nem emiatt óriási, keserű emlék a sok hiába való tüntetés a CEU-ért, az SZFE-ért, a Ligetért, bár az utóbbi erőfeszítések talán megmentettek néhány négyzetméternyi zöld felületet a brutálisan támadó betonkolosszusoktól, volt Covid és lélegeztőgép botrány – igazi hullarablás –, meghalt a kutyánk, de lett másik, egyszóval bárhonnan nézem is, az elmúlt 16 évemet nem írhatom le szenvedéstörténetként, nem szenvedtünk, éltünk. Ahogy lehetett.
Az elmúlt 16 évem máig fájó vesztesége Esterházy Péter halála.
Most róla szól az Internet, éppen tíz éve halt meg, az ereje teljében lévő, a maga aljasságában tisztán megmutatkozó NER kiteljesedett hatalma idején. Soha nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Esterházy a haza romlása miatti fájdalomba halt bele. Ő másképp volt hazafi, mint mi, egyszerű halandók; mi dühöngtünk, káromkodtunk, röhögtünk, ő a szívére, hasnyálmirigyére vette, hogy pusztul „édes hazám”, pusztul a köznyelv, hogy Takaró Mihály az irodalmi cézár, hogy a nemzeti jelző elkopik a profán napi használatban, hogy nácik provokálhatják egy felolvasáson, hogy Nyírő Józsefből lett államilag ünnepelt klasszikus,
neki mindez másképp fájt, mint nekünk,
mert Esterházyt forró, szenvedélyes viszony fűzte e lángoktól ölelt, kis országhoz. „Az embernek az országához nem azért van heves viszonya, mert az a létezők legjobbika, hanem mert az övé” – írta. Épp e miatt a heves viszony miatt gyötörte a Mestert zsigeri kín és szégyen a romlás láttán, aminek hangot is adott utolsó évei publicisztikáiban, interjúiban. A nemzedékem legfontosabb írója volt, ’76-ban jelent meg a Fancsikó és Pinta, harmadéves egyetemistaként talált meg a szöveg áradó szabadsága, mintha kinyitottak volna egy ablakot egy poshadt, sötét szobában. És utána jött a többi könyv, mondhatni, együtt nőttünk fel. A haza ott volt, ahol Esterházy, ezt vették el tőlünk.
És meghaltak mások is, nevesek és névtelenek,
Schubert Gusztáv például, a Filmvilág főszerkesztője, aki utolsó éveiben már nem filmtörténeti könyveket írt, hanem harcolt az utolsó kulturális nyomtatott folyóirat fennmaradásáért az iszonyatos ellenszélben, vagy Sopsits Árpád filmrendező, akinek három kidolgozott, előkészített filmjét állították le, vagy Balogh Zsolt rendező, aki alól kirántották a televíziót és az SZFE-t, meg még sokan, akik nem bírták elviselni a méltatlan bánásmódot, szakmájuk tönkretételét, a senkik felemelkedését, a megaláztatást, a tehetetlenséget.
Ha az elmúlt 16 évemre gondolok, rájuk gondolok.
Nem bocsájtok meg.
Pataki Éva